Mi a véleményetek az írásomról? ( kicsit bővebben lent )

Ezt a rövid írást körülbelül 1 éve írtam, egy ismerősöm bíztatására. A Merengőn meg is osztottam,de senki sem olvasta, véleményt meg pláne nem kaptam. Ez zavar. Sherlock fanfiction-nek szántam, de fanficben nem vagyok jó. Szerintem elég sajátságos felfogásban írtam. Kicsit depressziós, tele érzésekkel, amiket Sherlock soha nem osztana meg senkivel.

Talán annyira nem is lényeges, hogy a sorozat szolgált ihlettel, csak Sherlock személye…

Ami a lényeg, hogy azt szeretném kérni Tőletek, írjatok véleményt. Érdekelne, hogy milyennek találjátok a stílusom, hogy tudom- e érzékeltetni a borongós hangulatot, illetve, hogy szerintetek eléggé összeszedett-e és érthető-e gondolatvezetésem… Persze minden más esetleges észrevétel is érdekel!

Köszönöm, hogy olvastátok és a válaszokat is előre!

(L/20)

~Árnyékdallam~

Betűk. Szavak, melyek mondattá lesznek. Tehát vannak olyan gondolatok, melyek korábban nekem nem jelentettek semmit… Lapok. Fehér üresség, amit sötét bőrkötés tart össze…

Léteznek olyan érzések, melyektől mostanáig irtóztam. Nem hittem, hogy bennem is elindulhat valami… Csend és nyugalom. Az a két dolog, amitől megfoszt az emlékezés. Talán az írás gyógyír lehet rá? A legtöbben nem látnak ellenséget egy tollban.

Képesek füzetlapoknak bizonygatni, hogy igen is van szívük és lelkük. De nekem is sikerülhet ez?

Ostobaságnak tartom és gyengeségnek. Az utóbbi napok azonban megtörtek. Most engedek a kísértésnek. Írok.

Sose vallanám be senkinek, de megváltoztam. Félek, John tudja, hogy csak látszat, álca, amit a világnak mutatok. Valami, amitől különbnek mondhatom magam a hétköznapi emberektől. A ridegség számomra mindig az erő egy meg nem értett fajtáját jelentette. Még mindig nem tudom elfogadni, hogy megtörténhetett.

Akadt valaki, aki képes volt rést ütni a páncélomon. Nem csak rést ütött, de meg is sebzett.

Közelférkőzött hozzám, olyan közel, hogy emlékek százát hagyta bennem. Ezek az emlékek pedig csak helyet foglalnak. Nincs hasznuk. Mégis megragadtak és nem tudom elengedni őket. Szeretném azt hinni, hogy legyőzhetem saját magam. De eddig tartott az önámítás. Be kell látnom, hogy valamivel nem lehet szembeszállni. Talán a látszatot sikerül fen tartanom,még akkor is ha elfogadom,hogy legbelül ugyan olyan egyszerű s gyenge vagyok mint bárki a világon. Beismerem, méltó ellenfelet találtam benne. Kis híján egyformák vagyunk.

Ő a legnagyobb félelmem, de valami olyat ébresztett fel bennem, ami sokkal inkább vonz, mint taszít.

Megmutatta egy másik felem, amiről nem akartam tudomást venni. Gyűlölöm azért az ostoba játékért.

Azért mert kísérletezett velem.

Nem is tudja, hogy sikerrel járt. Le nem győzött ugyan, de meggyengített. Elérte, hogy a győzelem, amit fölötte áradtam mostanra fájdalommá váljon. Sikerült neki, ami másnak soha nem fog. Felkeltette az érdeklődésem.

Mi több, beleégett az agyamba és fogást talált rajtam. Megkaparintotta a szívem. Addig szorította, míg nem maradt más fegyverem csak a kegyetlenség és a harag. A Nő. Irene Adler képes volt behálózni. Még most sem enged. A gondolat, hogy egy nő majdnem túljárt az eszemen, nem tölt el boldogsággal. Szánni való bolond vagyok. Ő maga a megtestesült veszély. Ezt teszi annyira érdekessé? A veszéllyel mindig is különös kapcsolatban álltam… Ami kihívást jelent azzal kész vagyok harcba szállni. Irene-nal is küzdöttem. Ma is küzdök. Ez a párbaj azonban egyikünk javára sem válhat… Csapást mértem rá, de úgy érzem ezzel nem értem el semmit. Láttam megsemmisülni. Mért nem tölt el elégedettséggel? Mért érzem azt, hogy helytelenül cselekedtem? Kínoz a tudat, hogy valami bennem akkor is azt súgta hallgassak a szívemre… A szívemre,amit titkolok,amiről nem akarok tudomást venni. Akkor is ellenszegültem a sugallatnak és hidegvérrel megkínoztam. Bosszú volt ez?

Megrémültem magamtól… Az álarc, amit olyan sokáig repedések nélkül őriztem, kezdett áttetszővé válni.

Így sem tudom, meddig rejtőzhetek mögé. Nem tudom, meddig lehetek a hideg és kemény detektív, aki maga is rejtély a világ számára. Döbbenetes belegondolni, hogy néhány perc vagy néhány óra egészen egyszerűen megrengethet egy stabilnak hitt jellemet. A tapasztalat mégis bizonyítja ezt. Nem tudom biztosan, mit érzek…

Valami olyasmi kerített hatalmába Irene által, amit eddig nem ismertem. A különös az egészben az, hogy egyre nő a vágy bennem, hogy ezt az érzést megismerjem… Zavarba ejtő ez a káosz. Sosem hittem, hogy van, ami kifoghat rajtam. Most szembe találtam magam egy olyan problémával, ami nem csupán az elmémet teszi próbára,de azzal a lehetőséggel fenyeget,hogy hosszú idő után megadom magam a csábításnak…

Itt még nem tartunk. A gondolat is nevetséges. Sherlock Holmes szerelmes?

Tény, hogy nehéz ellenállni, ha az ellenfél külsőre akár egy angyal is lehetne, de az esze az ördögé…

Kétlem, hogy képes volnék beleszeretni.

Ez a furcsa fájdalom amúgy sem lehet szerelem… Egyesek ezért adnának fel mindent? Felfogatatlan.

Akármi legyen is ami most megbetegít, én szabadulni akarok tőle. Mondjanak kegyetlennek, higgyék továbbra is, hogy nem vagyok képes érezni semmit… Sokkal biztonságosabb, ha az embert nem az érzelmei irányítják. Tisztább az elméd, ha nem befolyásol a szíved. Bár megszabadulhatnék az emlékétől… Felejteni akarom minden szavát és azt is, amit velem mondatott a félelem és a harag. A szerelem nem így beszél. Ezzel győzködöm magam… Nem helyén való, hogy félelemmel tölt el. Nem kéne, hogy szörnyet csináljon belőlem a tudat.

Vajon kellemesebb lenne, ha elfogadnám? Akkor még ennyire sem tudnám távol tartani magam tőle.

Tudom milyen, ha valaminek a rabjává válunk. Nem lehetek annyira ostoba, hogy ilyesmire pazaroljam az időm.

Próbálom ki ölni magamból Irene-t. Hihetetlen, újra és újra kudarcot vall a szándék.

Johnban a kezdetektől gyanút ébresztettem. Nem cáfolhatom sehogy, mert a tudatalattim kigúnyol engem.

Ahányszor csak győzni érzem, az érzelmeket a zenéhez menekülök. Kezdetben ugyan úgy megnyugvásra leltem hegedűm húrjainak búgásában, mint akár mikor az előtt. Számíthattam rá, hiszen a hangszer által szavak nélkül szabadulhattam meg az érzelmek feleslegétől. De ez is meg változott. Az első felelőtlen pillanatban a felejtés vágya íratta velem azt a dallamot. Mikor ott álltam az ablakban a lelkem kavargott. Nem akartam mást, csak hogy meg nem történné, tegyem a találkozást. Azzal a szándékkal idéztem fel az arcát, mozdulatait, s hangát, hogy amint a dalnak vége, megszabaduljak Irene-től. Azért írtam tele a kotta lapot, hogy aztán elzárjam egy fiók mélyére, akár az érzéseimet. Azóta nem először tört rám a késztetés és valamiért a lapok most megint itt vannak előttem…