Hogyan lesz valaki szinte ok nélkül szorongó ember? (hosszú, de hálás vagyok, ha elolvasod)

A napjaimat úgy élem, hogy szimplán nem érzem jól magam. Néha nem is értem mi okozza a rossz érzéseket. Olvasgattam a témában, néhány dolgot felismertem: szorongás, önutálat és még pár, ami részben igaz rám, de mindegyiknek egy a vége: ezeknek okuk van! Önutálat oka lehet egy mérgező szülő, szorongás oka egy trauma, nálam viszont tényleg egyiknek sincs oka és ez a legrosszabb, mert így fogalmam sincs, hogy tegyek ellene.

Ha megpróbálok emlékezni arra a kisgyerekkori önmagamra, akire mindez még nem volt jellemző, egyszerűen nem találom. A kevés óvodás kori emlékem is azt mutatja, hogy már akkor is egy szorongó kislány voltam. Csodálattal néztem a többiekre, és nem tartottam magamat elég jónak hozzájuk. Bármit megtehettek velem, bármire rávehettek, én mindig hittem nekik. Még örültem is annak, ha megaláznak, mert akkor legalább velem foglalkoztak. És ez így ment egy kicsit még általánosban is.

A családomtól biztos, hogy nem ezt tanultam. A szüleim sosem bántottak engem, nem aláztak meg. (az apró pofont azért, hogy például kegyetlenkedtem az unokatestvéremmel, nem számolom bántásnak) Egymással sem veszekedtek soha. Nálunk egyszer sem repült a tányér, nem volt hangos szó. A nagyszüleimmel is jóban vagyunk mindkét oldalról. De mégis honnan jöhetett akkor ez a szorongás és önutálat már ilyen kicsi gyerekként?

Néhány példa a későbbiekből:

negyedikes koromban voltam először gyerektáborban. Talán viccesnek hangzik, de nem mertem megnyitni a meleg vizű csapot. Inkább fagyoskodtam a hideg víz alatt, de nem nyúltam a meleghez. Sosem forráztam le magam, nem tudom, hogy akkor milyen félelmet szimbolizált nekem a meleg víz.

Amikor először buszoztam egyedül, féltem megnyomni a leszállás jelzőt. Ezt sem értem miért. (ekkor már 14 voltam) A megállóig azon aggódtam, hogy megnyomja e valaki más, de szerencsém volt, mert akadt még egy leszálló.

Az egyetemen lettem először kollégista. Attól féltem, hogy mindenki talpra esett a mindennapi élet területein míg én elhagyatottan fogok szalámis zsemlén szenvedni, és ez milyen ciki. Persze senkinek sem voltak bölcsebb válaszai az elsős évfolyamban, mint azok a kézen fekvő megoldások, amik szinte minden embernek eszébe jutnak, én mégis mindig úgy éreztem, hogy a többiek biztos röhögnek rajtam a hátam mögött.

Zárásként: két évet töltöttem az egyetemen. Annyira szorongtam, hogy néha az ágyból nem voltam képes kikelni. Nem tudtam mi kínoz, de nagyon fájt, és csak úgy tudtam csillapítani, ha elvonultam a világtól. Nagyon hosszú sétákat tettem, szinte mindegy volt merre, csak el el el. Órákig elvoltam a távoli csendes utcák között, vagy a város melletti földeken átívelő földes utakon. Így elteltek a délutánok hamar. Olyan hogy házi feladat nem volt, aki megjárta az egyetemet, az tudja, viszont a vizsga időszak egyre jobban közeledett. Ebben az állapotban az idő múlását nehezen érzékeltem. egyszer csak rám szakadt minden tanulni való, és erővel visszarángattam magam a való világba. Jöttek az éjszakázások, miközben még mindig ott dübörgött bennem ez a valami, amire nem találtam jó kifejezést. Nem hagyta magát elnyomni, néha fel kellett álljak és ki kellett menjek kicsit sírni a rejtett zugokba, hogy a szobatársak ne vegyék észre. Máskor úgy jelentkezett, hogy egy éjszaka 12-szer mentem ki wc-re. Az éjszakai tanulásoknak általában nem lett jó vége. Hajnali négy felé szó szerint bekattantam és fetrengtem a földön, mint egy hülye. Aztán beraktam valami megnyugtató filmet, vagy játszottam egy játékkal, így mire eljött a reggel lenyugodtam. Bementem vizsgázni és vagy szerencsém volt, vagy nem. Általában nem. Így kibuktam a második év végén. Ezzel pedig csak megkétszereződött a szenvedés.