Jól elboldogulok az emberekkel, de mégis általában véve ki nem állhatom az embereket. Miért nem normális dolog ez?

Nyitott, barátkozós srác vagyok alapjáraton. Azonban őszinte, az emberek többsége pedig képmutató, alakoskodik és mást mutat a társaság, társadalom felé, mint amilyen valójában. Ezt már tizenéves koromban felismertem és azóta is beigazolódik majd minden új emberről, akivel megismerkedem, legyen az munkahely, sportolás közben, vagy máshol. Az emberek hihetetlen patkány módon tudják kibeszélni a másikat, taktikázni, mindenki csak az érdekét lesi, eszméletlen manipulálhatóak, számítóak és imádnak hazudni. De szerintem az egész társadalmunk hazugságok hálójára épül. Ezért sminkelik magukat a nők, hordanak push-up melltartót, szőrtelenítenek, illatosítják magukat, stb. mert minden el akarunk leplezni, ami valóságos. Kívül is és kommunikációjában is alakoskodó, hazug az átlag ember és ugyanez igaz a családi kapcsolataira, ahol az emberek több mint 50%-a hűtlen stb.

Miért nincs létjogosultsága annak, ha ismerem milyenek az emberek és nem szeretem őket?

3 ember van akit szeretek csak: a barátnőm, akit én választottam és a legtisztább szívű ember akit ismerek, az apám, aki a példaképem és egy őszinte rendes ember és az öcsém, akit kvázi én neveltem fel kiskorától kezdte, én játszottam vele a legtöbbet.

Mindenki mással negatív tapasztalatom van, beleértve majdnem az összes ismerősömet, évfolyamtársamat, munkatársamat és sporttársamat is. Nekem is muszáj eljátszanom hogy kedvelem őket, pedig nem, de hát nem lehet antiszoc:)