Ha tetszik valaki, de van rá esély, hogy ő nem akarna többet a szexnél, akkor jobban teszem, ha inkább bele se kezdek?

Nos, én voltam a cipődben.

Imádtam. Okos volt, vicces, helyes, jó testű, művelt, intelligens. Gyönyörű szemei voltak, szép sűrű fekete haja, és a hangja... Szerintem eladta a lelkét az ördögnek, hogy úgy nézzen ki, mint egy angyal. De komolyan. Imádtam vele beszélgetni, zenéről, politikáról, gazdaságról, művészetekről, erkölcsi kérdésekről. Jókat vitatkoztunk, és sokat nevettünk. Ha a közelében voltam, Paks komplett áramtermelését átvehettem volna, ha rám kötnek egy generátort. Évekig szemeztünk, dumáltunk, hülyültünk, eleinte nyilván csak olyan félénk kisiskolás módon, még 13-14 évesek voltunk, és hűű, de ciki, valaki tetszik :D Telt az idő. Aztán kicsit komolyabbra fordult a dolog. Egyre többet beszélgettünk, többet találkoztunk. Megcsókolt. Aztán többször megismételte. Nem futottam el sikítva a másik irányba, mert már jó ideje akartam. Többet éreztem, mint puszta barátság. Beleestem már jóval korábban, és ott is maradtam. Amikor tovább jutottunk a csóknál, akkor se küldtem el. Épp nem volt pasim, érte meg odavoltam rendesen.

Belementem. Jó volt, nagyon. Aztán jött az első pofára esés.

Nem jött össze, mert nem akart járni senkivel. Vagy csak velem. (3 hónap jobbra-balra toszakodás (hehh) után én kérdeztem rá nő létemre. Addig reménykedtem, de csak nem alakultunk semerre.) Az volt a válasza, hogy most egy darabig nem akar komoly barátnőt. (17 évesek voltunk.)

Hát, jó. Megszakítottam vele a szexkapcsolatot, nekem így nem fért bele, de továbbra is sokat beszélgettünk. Idővel eltávolodtunk, de soha nem kerültünk ki teljesen a másik látóteréből. Néhány év múlva újra próbálkoztunk- vagyis én (21 éves kor körül).

Lefeküdtünk, megint. Reménykedtem, megint. Koppantam, megint. Nem akart engem. Hogy mást akart volna, azt nem tudom.

De akkor nekem az annyira rosszul esett, hogy összetörtem. Aztán összeszedegettem a darabkáimat, és a büszkeségem maradékát, újraépítettem magamat, és az óta nem keresem. Felfigyeltem egy furcsa dologra: mióta nem írok neki, nem beszélgetünk. Ez elég sokat elmond a kapcsolatunkról. ... ... Újra kellett gondolnom mindent.

Úgy döntöttem, nem loholok pasi után. Utána főleg nem, ha ennyit érek neki. Most 25 vagyok, boldog, stabil párkapcsolatban.

Hogy fáj e még néha? Igen. A visszautasítás rohadtul tud. Bánom, hogy nem jöttünk össze? Valahol igen. De aztán arra jövök rá, hogy így is nehéz volt összeszednem magamat, hogy nem is jártunk. Mi lett volna, ha? Nem, köszönöm. Lehet gyáva vagyok, de akkor sem. Most már ha ő jönne, se kellene. Persze hiányzik, mint barát. Hiányoznak a vitáink, a filozofálásaink, a hangja. De lehet, hogy soha nem is voltunk barátok, csak én nem láttam a rózsaszín ködtől. Nagy igazság: ha hiányzol, keres, ha nem keres, nem hiányzol. Minden más csak kifogás.

Ez az én sztorim. És a tiéd?

3-mas jelentkezik. :D

Hát, talán egy kicsit jobb helyzetben vagy, mint én voltam, ti tényleg barátoknak tűntök. :) Mi lenne, ha célozgatnál rá az egyik ilyen jelzése után? El tudok képzelni olyanokat, hogy az egyik bókja után nagy sóhajjal azt mondod, hogy milyen jó lenne, ha komolyan gondolnád, mert simán el tudom képzelni, hogy mi ketten... újabb nagy sóhaj, és hagyd lógva a mondatot. Nézd meg, mit reagál. Vaaagy mondjuk szintén egy flört után: ha így érzed, igazán elhívhatnál egyszer randizni.

Nem tudom, melyik a te stílusod, vagy a stílusod e egyáltalán valamelyik. :)Én tuti visszadobnám a labdát, pörögjön ő. Ő a pasi. :D