Ha van egy létező vagy képzeletbeli ellenség az hasznos, mert összecsiszolja a közösségeket?

Sajnos van ilyen ismerősöm, aki attól érzi jól magát, ha van ellenségképe, mindegy, hogy az ki. Olyannyira mindegy, hogy ennek jegyében kétszer majdnem megölt egy kisgyereket, de egy másikat is rendszeresen vert, merthogy akkor éppen bennük látta az ellenségeket. Ez nem egyéb egyszerű pszichopátiánál, és most nagyon enyhén fejeztem ki magam.

Egyébként Hitler mondott valami hasonlót. Hogyha nem volna zsidó, fel kéne találni, mert az embernek látható ellenségre van szüksége, nem pedig láthatatlanra.

Az pedig, hogy az emberek összecsiszolódnak, ha ellenség van, egyrészt nem mindig van így: van, amikor ilyen szélsőséges helyzetben csak végleg elszabadulnak az indulatok, és az emberek inkább még egymást ölik összecsiszolódás helyett (amint az gyakran megtörténik háborúk vagy nyílt, véres diktatúrák alatt). Másrészt ha úgy látszik is, hogy összefognak, ez csak látszólagos, mert a veszély elmúltával azonnal előjönnek a feszültségek, és a közösség széthullik. (Pl. vagy 20 évvel ezelőtt valamelyik árvíz idején példás összefogással mentettek meg egy települést, de még le se ment az árhullám, már csépelték egymást az emberek, hogy ki mennyi állami támogatást vett fel az árvízkárok után. Baráti, sőt családi kapcsolatok szakadtak meg emiatt, és ez a feszültség még azóta is tart, pedig ennek már sok-sok éve...) Márpedig egy igazi közösség ettől azért sokkal több mindent kibír...