Felnőttként az élettől elzárkózó magányos farkas hogy válhat ember szerető, társaság kedvelő családos emberré? Részletek lent.

Kezdek aggódni. 25 éves leszek és nem tudok normális emberi kapcsolatot létesíteni.

Az exemnél rüheltem azt, hogy állandóan, ahova mentem, neki ott kellett lennie. Volt, hogy egy rokonom szülinapjára mentem és megkértem, ne jöjjön velem és ő mondogatta, hogy de jön és az utolsó nemem után (kb fél óra vita) olyan szintű dührohamot kapott, hogy végül el kellett vinnem.

Utáltam, hogy állandóan beszélgetni kellett vele és okoskodott, néha ostobaságokat mondva.

És gyűlöltem, hogy folyton fogdosott. Jó, ha kettesben voltunk, nem, de a nyílt utcán, kb fejbe tudtam volna verni, amikor elkezdett fogdosni és simigatni.

A családomat kb 15 percig bírom elviselni. Utálom, hogy mindenki ömleszti rám az emlékeket és a gondolatait, pörög a nyelvük, amerre megyek, jönnek utánam és, ha valamit mesélnek, kezdik az ősrobbanástól. Egyedül élek, így bírnom kéne, de mégis, idegrohamom van, amikor 10 perc magányra és elmélkedésre vágynék, de valaki mindig a fejembe kell, hogy másszon ilyenkor.

Hülyét kapok az emberektől az utcán, nyihogniuk kell vagy hangosan dumálniuk vagy fütyülniük vagy kornyikálniuk vagy gusztustalan dolgokat művelniük, amit egy óvódában se néznek már jó szemmel és vadidegenek dumálnak, hogy kihez, azt a Jó Ég tudja és, ha véletlenül szemkontaktust teremtesz velük, odajönnek és Neked mondják tovább.

Emellett minden téren hátráltatják az embert a szöszmötölésükkel, a csevelyeikkel vagy folyton útban vannak.

A kisgyerekek meg... Folyton bőgnek, visítanak, elérve egy hangfrekvenciát, ami még a denevéreket is őrületbe kergetné. Emellett nyávognak, hisztiznek, állandóan ordibálva dumálnak, nem bírnak nyugton maradni, nem bírnak szót fogadni...

Új baráti kapcsolatok... Új embereket egy napig bírok elviselni, utána lerázom Őket, sok nekem.

Ja és nyávognak folyton, legtöbb olyan dolgon, hogy elküldeném szolgálni a hadseregbe, had tanulja meg mit is jelent valójában szenvedni.

Persze ezt nem mutatom ki nyílvánosan mind és igyekszek illemtudó és kedves lenni.

Én tudom, ez így nem helyes és nem akarok egyedül megöregedni, családot szeretnék.

De hogy lesz így, ha ennyire magányos farkas vagyok.

Van, aki esetleg ilyen volt, de azóta boldog házasságban él és gyerekei vannak vagy csak szimplán már bem így érez?

Esetleg van, aki ugyanilyen, mint én?

Ezt az idő meghozza - de lassan 25 leszek, már rég ki kellett volna ezt nőnöm.

Hogyan tudnám másokban meglátni a szépet?