A rokkant, első sorban testi fogyatékkal élők közt, miért van annyi rosszindulatú?

Társasházban tapasztaltam én is, hogy a rokkant vagy idős és már járókerettel járó lakó egyszerűen fittyet hány a társadalmi együttélés szabályainak. Például éjfél után és akár hajnalig teljes hangerővel bömböltette volna tévéjét ha hagytam volna. Szerinte más nem lakik ott akik a fárasztó munka után éjszaka aludni szeretnének.

De tudok olyan elhízott 60 év körüli hölgyről, aki a túlsúlya miatt elektromos kerekes székbe kényszerült és emiatt szinte átkozódott amikor kerékpáron meglátott engem. Mivel én a kevés túlsúlyomat is ledolgozom, ha kell akkor 100 vagy 200 km-t kerékpározva. Ő is tisztában van vele hogy túlsúlya nem végleges testi fogyatékosság, ahogy az orvosai is mondták neki, hanem önmagán múlna hogy hány kilós legyen.

Nem olvastam végig mert pisilnom kell, de azért mert meg vannak keseredve és frusztráltságukból rosszindulatúak, illetve így próbálják meg leplezni fájdalmukat vagy csak így próbálják meg bemutatni, hiába is van egy gondjuk, ők is emberi élőlények, ugyanúgy mint más akinek niincs ilyen gondja.

WC-re mentem, szia

Igen, leírtad a választ, szóval kb. úgy lehetnek, hogy "ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is."

Ez sajnos egy alapvető emberi tulajdonság, ne várj örömöt attól, akinek nincs öröme. Nem kell ehhez nyomoréknak lenni, ha épp valaki beteg és nyűgös, egyáltalán nem tud azonosulni a másik jókedvével, sőt féltékeny is a másik jó kedvére. Nem kell rájuk haragudni, többnyire akaratlanul akarják lehúzni a másikat a szintjükre, mert így érzik magukat biztonságban. Nem mintha ez nekik jó lenne, de sokkal könnyebb és kisebb erőfeszítéssel jár rátestálni valakire a bajukat, mint megpróbálni úgy viselkedni, mint a többi egészséges ember.

Ismerek fél karú nőt, aki teljesen optimista és vidám természet. Pedig Ő nem így született, hanem rákbetegség miatt veszítette el a karját már felnőtt korában. Ehhez borzasztó nagy lelki erő kell és teljes mértékben megértem azokat, akiknek nincs ekkora lelki erejük.

Én most csak megfáztam és szarul vagyok, de szörnyen érzem magam attól ,hogy nem vagyok napok óta teljes ember, ezért inkább kerülök mindenkit. gondold el, hogy ezeknek az embereknek egy életen át kell megküzdeniük ezekkel az érzésekkel. Én tudom hogy holnapra, holnaputánra jobban leszek, de nekik nem fog kinőni a hiányzó végtagjuk.

Lehet hogy icipicit a társadalom is ilyenné tette őket. Mert az emberekre jellemző, hogy aki gyengébbnek tűnik bármilyen téren, ahhoz megpróbálnak úgy viszonyulni az emberek, hogy attól a saját egójuk nagyobb lehessen. Például megalázzák, senkinek nézik, kihasználják. Szélsőséges példa erre az, amikor időseket rabolnak ki éjszaka.

Tapasztaltam én is ezt, például ha beteg voltam vagy édesapámat gyászoltam, akkor a környezetem csicskának nézett. Érdekes, most mikor megerősödtem a gyászból és 100 km-eket kerékpározok erőnlét fokozása végett, egyik előember sem kezd ki velem, még az éjszakai útonállók is elmennek mellettem.

Nekem a barátaimnak mintegy 30.40-a él valamilyen testi fogyatékossággal. Öcsém mozgássérült, több barátnőm tolószékben ül, vannak, akik gyengén látnak és olyanok is, akik teljesen vakok. Némelyikükben van egy kis irónia, élcelődés, önsajnálat, stb... de ilyesmi testileg ép, egészséges embereknél is van.

A fogyatékkal élő barátaim többsége viszont kedves, jóindulatú, a legsúlyosabban fogyatékos barátnőm meg egy kész angyal.(Nem győzz dicsérni, valahányszor segítek neki valamiben, és nem adja fel: szájjal fest, lehetőségeket keres önmaga menedzselésére, egyesület-alapításban gondolkodik.)

Ami meg az öcsémet illeti, nála királyabb csávót nem ismerek. Egy végtelenül bölcs, végtelenül kedves, jó humorú fickó, aki vigasztalni is szokott, ha rossz napom van.

Summa summarum: úgy érzem, nekik szükségük van rám,. de nekem is rájuk mint barátokra.