Mért van az hogy, akinek tetszünk, akit szerethetnénk, azt nem becsüljük meg és aki meg tetszik az magasról leszar?

A kettes tökéletesen összefoglalta egyetlen mondatban.

Kicsit részletezem, hozok egy régi példát. Valamikor általános iskolában, volt egy dagadt lány az osztályunkban. Szó szerint az volt, ezt nem sértésnek mondom. Ehhez párosult ilyen tenyérbemászó ábrázat. Buta is volt, de elképesztően szorgalmas. Engem rendkívül irritált, és borzasztóan lekezelően, és bunkón beszéltem vele, ha hozzám szólt. De én állítólag bejöttem neki.

Volt egy lány a másik osztályból, nekem ő tetszett, vele kedves voltam, próbáltam keresni a társaságát, de hiába.

Bár ezek csak dedós általános iskolás esetek voltak, de több tanulsága is van a dolognak. Az első számú: attól még, hogy valakinek tetszem, attól még nem fogom szeretni, nem fogom becsülni, ha én NEM akarom.

Ez ugyanúgy fordítva is igaz, ezt el kell fogadni.

Második számú: még soha nem voltam ennyire bunkó senkivel, mint azzal a csajjal. Mégis bejöttem neki. Tehát úgy látszik, a bunkóság tényleg imponáló a nőknek. Viszont, ha valaki bejön, azzal nem tudok ilyen stílusban beszélni, és ezzel be is zárul az ördögi kör.

Kicsit még erről. Ismerek egy srácot, normális fazon. Sok lány veszi körül, elmondása szerint egyik sem jön be neki. Velük bunkó(bb), és bomlanak érte. Egy másik lánnyal viszont rendszeresen külön "foglalkozik", amikor nincsenek ott a többiek, vele viszont nem sikerül összehozni semmit. Milyen érdekes, ugye?

Szerintem párválasztás terén reménykedjünk a szerencsében, úgyis megtalál minket, nem kellenek felesleges erőlködések.