Nem gondoljátok hogy tulajdonképpen a "kötelezően" betartandó normák miatt boldogtalanok sokan/vagy épp vagyunk mi boldogtalanok?

Az utóbbi időben történt dolgok után kezdtem csak el ezen gondolkozni és már unom azt hogy családom szinte kötelezően rám akarja erőltetni azt amit én is szeretnék, de közben én már kezdek ettől totál stresszes lenni. Bár én is jó körülmények között képzelem el az életemet a továbbiakban, de gyűlölöm ezt az erőltetés dolgot, én szeretném tudni hogy mit és hol és hogyan tanulok. Első osztályos korom óta mind első tanuló voltam, kitűnő jegyekkel, de komolyan idővesztegetésnek érzem az egészet már, mert miközben én itthon ültem és tanultam más élte a fiatalságát. Persze, én is kimentem barátokkal, de engem sosem engedtek 2 óránál tovább. Aztán ott van velem egyidős barátnőm aki idén júliusban fog szülni. Se tervei nem voltak suli befejezése után, érettségit se sürgeti és totál boldog és látszik rajta. Igaz hogy a szülei eltartják meg náluk más a gondolkoásmód, de úgy szeretbék én is olyan felhőtlenül élni, úgy hogy ne mások szóljanak bele mit miért teszek, hogy tudjak a magam módján boldog lenni. Én nem azt akarom hogy más szabja meg nekem a boldogságot. Gondolkoztatok már ti is ilyeneken fiatalok?

-egy elkeseredett 19 éves lány-