Emberutálat, burkolt depresszió, belső összeomlás?

Sziasztok. Egy teljesen átlagos 25 éves srác vagyok. Egyedül, önállóan élek, állandó munkahelyem van, és évek óta vannak barátnőim. Ez látszik kívülről.

Kevésnek érzem magam, úgy érzem a többi ember lenéz, nemhogy nem tisztel, hanem egyenesen a nevetség tárgyát képezem. Próbálok, igyekszem megfelelni de ebből csak az bukik ki, hogy nem tudok megszólalni néha, mert amit mondanak nekem azon percekig gondolkodnom kell, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz hogy jól állítsam be magam az adott személynél. Nem érdekelnek az emberek, utálom őket, nem vagyok rájuk szorulva, egyszerűen azt akarom, hogy egy társaság megbecsült tagja legyek. Nem vagyok. Évek óta én vagyok a közösségek "idiótája" amin nem tudok változtatni. Utálom az embereket, minden napom rohanás, minden napom a túlélésért folyik, ha nem is így van, én így érzem. Olyan ember akarok lenni akinek minden mind1, és magasról szarik mások véleményére. Ez áll tőlem a legtávolabb. Szegénynek tartom magam és szerencsétlennek. Aki velem van barátnő, úgy érzem csak azért van velem, hogy legyen valakivel. Nem érzem magam a legjobbnak, pedig ha nem én vagyok a legjobb semmit nem ér az egész...és nemhogy a legjobb nem vagyok de még csak jó sem. Utálom ezt az egészet. Mit gondolkodjak máshogy? Mire gondoljak? Mit csináljak? Kivel beszéljek? Utálok mindent ami él és mozog, mert úgy érzem ellenem van.

Miért én vagyok az, akit a legtöbbet baszogatnak? Pedig keménynek érzem magam, és még vissza se szólok direkt azért, hogy ne tűnjön olyannak, mintha felvenném a sok búza beszólását.

Kérlek legalább pár mondatban írjátok le a véleményeteket.