Hogyan lettem ennyire optimista, jó kedélyű és kedves az emberekkel, mindig vidám annak ellenére,hogy a szüleim elhagytak,iskolában is mindig bántottak,és a nagyszüleim is űztek?

Elmondtam, miért tartom provokatívnak, de ha tévedtem, akkor örülök és elnézést. Meg akkor válaszolok is.

Valójában nem az számít, mi történik velünk, hanem hogy milyen következtetést vonunk le belőle. A sérelmek, traumák nem jók, vagy rosszak, hanem csak vannak. Minden jelentést mi emberek generálunk, mert így tudjuk a világot feldolgozni. Gyakorlatilag írunk egy tanmesét, amiben ennek a traumának fontos üzenete van.

Általánosban a felsősök sokszor átrúgták a labdánkat a szomszédba, puszta kib.szásból. Belőlem ez azt váltotta ki, hogy megfogadtam, hogy én soha csinálok ilyet, néhány osztálytársamból meg azt, hogy alig várták a felső tagozatot, hogy ők rúghassák át a kicsik labdáját.

A trauma ugyanaz volt, csak az én mesém lényege az igazságosság volt, az ő meséjüké a hatalom. Az én mesémben én egy fehér köpenyes hős voltam, abba nem fért bele mások labdájának átrúgása. Az ő meséjük egy kemény emberről szólt, akivel nem lehet b.szakodni, és az, hogy mások rúgdossák az ő labdájukat, nem fért ezzel össze.

Valószínűleg a te mesédben te egy nyugodt, kiegyensúlyozott, jóindulatú szereplő vagy, és a téged ért sérelmek csak megerősítettek abban, hogy ez mennyire fontos, és direkt még jobban ragaszkodsz ehhez. És ez nagyon jól van így.

A toxikus viselkedés abból ered, amikor egy embernek az a fontos, hogy vele mindezt ne lehessen megtenni. Mint az osztálytársaimnak.