Másabbak azok az emberek személyiségre, akik sok állatot tartanak?

Személyes tapasztalat, nyilván nem vonatkozik mindenre és mindenkire: olyan családban nőttem fel, ahol haszonállatok is voltak (csirkék és egy disznó minden évben), illetve kettő kutya, egy macska. Ugyanúgy megosztottuk az állatok gondozását, mint a házimunkát, bevontak a szüleim mindenbe, mindig az életkoromnak és képességeimnek megfelelő feladatot rám bízva, de míg mondjuk egy mosogatást, vagy felmosást simán kihagytam, ha nem volt hozzá kedvem, mert akkor max. annyi volt a következmény, hogy anyám dühös lesz, addig a coca etetését, a kutyák lemozgatását, a bundájuk kikefézését, vagy a macska cuccainak kitakarítását sosem mulasztottam el, mert felfogtam, hogy ha nem csinálom meg, akkor ott érző, hús-vér lények szükségleteit hanyagolom el. Gyerekként kb. úgy álltam hozzá ahhoz, hogy hajnalban meg kell etetni az állatokat, meg ki kell vinni a kutyákat sétálni (benn aludtak velünk), hogy hát lehet, hogy nagyon nincs kedvem hozzá, meg nagyon aludnék inkább még egy órát, de én se lennék boldog, ha éhes lennék, és wc-re kéne mennem, de nem lenne rá lehetőségem.

Nekem biztos, hogy nagyon sokat fejlesztett az empátiámon, emberek és állatok iránt is, meg alapvetően rohadt lusta vagyok a mai napig, de ha van valami kötelességem, az meg fogom csinálni. Lehet, hogy egyébként negyedjére mosom ki ugyanazt a töltet ruhát, mert egyszerűen nem vett rá a lélek, hogy kiteregessem, és már háromszor rohasztottam bele emiatt a mosógépbe, de ha van valami olyan dolgom, amit tényleg meg kell csinálni, mert különben más is szenved a következményeitől, nem csak én (pl. nem adok le valamit időben a munkahelyen, és ezért más sem tud haladni a munkájával), akkor az meg lesz csinálva.