A lámpaláz már teljesen tönkreteszi az életem. Mit tegyek?

Nem akarlak elkeseríteni,de ez végig fog kísérni egész életedben.Talán idősebb korban kb.50 után enyhül.Ez a szociális fóbia egyik tünete,aki nincs benne,az nem érti és könnyedén pszichológust meg pszichiátert javasol.Én voltam,semmit nem ér.Persze lehet nyugtatókat szedni,de az hosszabb távon maga a pokol,annak sincs értelme.

Nálam volt olyan is,hogy csoportterápiára nem mertem elmenni,mert csoportos,ahol mások előtt felszólalni,meg szerepelni kell,ez a 22-es csapdája,tehát a betegségemet pont a betegségem miatt nem tudtam gyógyítani.

Ittam régen e miatt,meg Rivóztam is,de csak rossz iránybe vezetett mindkettő.

Sajnos (szerintem 100%) bele kell törődnöd és az életviteledet,beleértve legfőképpen a munkádat,ehhez a betegséghez kell alakítanod.Én is így tettem,bizonyos értelemben nem kell megfelelnem senkinek,nagyjából egész jól élek.Nem adtam fel soha,pedig voltam már párszor elég kemény szituban.Nekem a gyerekkorom miatt alakult ki.

56F

Nem akarlak elkeseríteni, de olyan melóra, ahol nagy a verseny, gondolom az, ha 4 fordulós, egy szociális fóbia hatalmas hátrány.

Ha emberekkel kell majd tárgyalni, egyből előjön.

És tuti, akik végzik az interjúkat ezt is figyelik.

Gyerekként én sem értem így utólag hogy tudtam színpadra állni, pl kamarazenekarban hangszeren játszottunk, most már tuti nem menne.

Azt szokták mondani "majd kinövi", én pont fordítva látom, idővel csak rosszabb lesz, ahogy idősebb az ember.

Sokan semmilyen munkát nem tudnak végezni ez miatt, mert ez mindenféle szorongással társul, állandó készenléti állapotot eredményezhet.

Nagyon hamar tönkre mehet valaki, még ha valahogy túl is jut az interjúkon valami csoda folytán és felveszik dolgozni.

Szerintem itt már nem a lámpalázadon kellene javítani, hanem a kudarckezeléseden.

Hiszen te is írtad, hogy rengeteget gyakoroltad az előadást, direkt jelentkeztél előadásokra, stb. Az interjún is jól teljesítettél, az utolsó körig. Az, hogy ezt az állást nem te kaptad meg (már ha volt már visszajelzés…), nem azért van, mert extrém a lámpalázad, hanem mert (ha jól értelmezem) ezért az állásért nagyon nagy a verseny, nagyon sok mindenen múlik, kit választanak, és a legtöbb ember kihullik a rostán - ettől semmivel nem vagy kevesebb, és nincs extrém lámpalázad sem, szóval feleslegesen ostorozod magad egy olyan “kudarc” miatt, ahol igazából nagyobb esélyed volt a nem-bekerülésre (csupán a számok miatt, ha mondjuk sok emberből egyet választanak be).

Az a baj, hogy nagyon szélsőségekben gondolkozol. “Életem legfontosabb állasinterjúján” - kezdjük ott, hogy nem szabad így hozzáállni. Persze, jó, ha tudod, mit akarsz, és komolyan veszed, de mindig lesz 100 másik állás, legalább ilyen jó, ahova majd bekerülsz, és szeretni fogod/sikeres leszel benne. Ha valaki úgy áll hozzá, hogy “jaj, ez az egyetlen esélyem, ezen múlik az egész életem”, akkor PERSZE, hogy szorongani fog, amitől majd leblokkol stb. MINDENKI SZORONGANA, ha azt mondanák neki, ez élete egyetlen lehetősége. És tudom, hogy most így érzed, de hidd el, nagyon sok remek állásinterjú van még előtted, és ez az interjú is csak építette a tapasztalataidat, tehát a következőre már ennyivel is felkészültebben mész.

Az, hogy egyetlen kudarcélményre úgy reagáltál utólag, hogy “utálod magad, eleged van magadból”, megint csak szélsőség. Végigcsináltál 4 fordulót, ami nagyszerű! Ha nem kapod meg ezt az állást (gondolom, sok emberből), attól SEMMIVEL nem vagy rosszabb ember, sőt erős vagy, amiért úgy állsz hozzá az élethez, hogy a korábbi negatív élményeid ellenére is fejleszted és kihívások elé állítod magad!! A legtöbb szorongó ember inkább elmenekül minden további szereplési helyzet elől, de te nem ilyen vagy. Azt írtad, gyerekkorodban imádtál szerepelni - az a gyerek még mindig ott van benned, csak a középiskolai negatív élményeket kell megtanulnod figyelmen kívül hagyni. Megértelek, mert középiskolában sajnos én is sok tanárral találkoztam, aki valamiért élvezte a megalázást - felnőttként persze rájön az ember, hogy ezek a tanárok is csak a saját korábbi traumáikra reagáltak így (ha valakit bántanak, abból általában vagy bántalmazó lesz később, vagy örökké “áldozat/gyenge” szerepbe rakja magát, mint a te esetedben, hogy még mindig magadat ostorozod, pedig semmi baj nincs veled), de egyáltalán nem az ő véleményük határozza meg a személyiséged vagy a képességeidet.

Tehát ismételten, szerintem te belelovallod magad ebbe az extrém lámpalázba, és ostorozod magad miatta. Nyilván izgulósabb fajta vagy, és sajnos aki ilyen, az valószínű sosem lesz az a végtelenül magabiztos és karizmatikus figura - de ezzel semmi baj nincs, a legtöbb ember nem ennyire magabiztos (arról nem is beszélve, hogy a határtalan magabiztosság mögött sokszor szimpla tudatlanság áll…), ettől még ugyanúgy fogsz remek állásokat találni. Én itt nem egy betegesen szorongó személyiséget látok, hanem egy extrém módon perfekcionista és ambiciózus valakit, aki nagyon magas elvárásokat helyez maga elé, és ha nem sikerül ezeknek 100%-osan megfelelni, ostorozni kezdi magát. Ha valamiben fejlődnöd kell, akkor az az, hogy feltérképezd magadban, hogy mik az erősségeid - mert úgy tűnik, ezeket hajlamos vagy elfelejteni.