Miért van ez az idősebbeknél?

Az a probléma, hogy idősebben teljesen másképp látjuk a dolgok lényegét, mint egy fiatal. Mivel a fiatalok ebből a távolságból - egyébként úgy, hogy pontosan tudom milyen voltam fiatalon - nagyon felületesek és mindent sokkal jobban szoktak tudni/nagyon esetlenek és tapasztalatlanok, ezért én is úgy gondolom néha, hogy elmondom nekik (csak ha kérdezik), hogy mit érdemes egy-egy dologgal kapcsolatban csinálni esetleg gondolni, hogyan kell egy kérdést körbejárni, arra megoldást találni stb. Ezt a legritkább esetben fogadják meg, mondom ezt úgy, hogy nem neheztelek miatta, mert én sem fogadtam meg semmit, mert azt se fogtam fel, hogy mit mondtak.

Aztán van az, hogy ezért-azért jó lenne időt tölteni egymással úgy, hogy tulajdonképpen nem nagyon van közös téma és az idősebbek, hogy ne érezze úgy a másik, hogy nem érdekli őket, képesek össze-vissza mindenfélét mondani, akár többször egymás után. Mondjuk ez fiataloknál is gyakran előfordul. Félnek, hogyha csend lesz, akkor unalmasnak tartják őket.

Tanulság: a kommunikáció sose könnyű. A fiataloknak érdemes lenne jobban figyelni arra, amit egy öregebb mond (nem valószínű, hogy fognak). Az öregebbeknek meg érdemes lenne érdekesebben elmondani a mondókájukat (nem valószínű ez sem).

Én nem szoktam ilyet csinálni, de saját tapasztalat hogy van értelme. Az ember ahogy nő, ahogy érik, ahogy új tapasztalatokat szerez, ugyanazt a dolgot elkezdi másképp látni, másképp értelmezni.

Akár csak egy könyv amit évek múlva újraolvasol, más élethelyzetben teljesen másképp tud hatni. Pl a kötelező olvasmányokat gyerekként nem hogy nem értettem úgy mint felnőttként újraolvasva, de akkoriban még egy utálatos "kötelező" feladat is volt elolvasni, ami ellen belül ellenálltam is, tehát nem tudtam annyira a lényegére se odafigyelni.

A gyerekeimen is látom sokszor hogy amit mondok nekik, nagyon sokszor nem esik le. Mert épp valami játék jár a fejében, vagy mást csinálna és csak le akar tudni hogy mehessen, vagy csak nincs olyan állapotban és nem tud igazán figyelni. Ekkor van az hogy újra és újra elmondom neki ugyanazt ami szerintem az élethez, a gondolkodásmódjához szükséges, hogy észrevegye pl amiben fejlődnie kell ill. hogyan. Lehet 10x, 20x el kell mondani neki mire leesik. És az látszik rajta hogy mikor van. Hogy mikor érti ténylegesen. Utána már nem mondom többet mert már "beintegrálta" magába.

Saját magamon is tapasztaltam, huszonévesen volt valami nagy felismerésem magammal kapcsolatban, és a szüleim ill. sokka idősebb tesóm szemére hánytam hogy ezt ők nekem korábban miért nem mondták?!

Erre csodálkozva reagáltak hogy de hát egész gyerekkorom óta mondták nekem ezt, csak most esett le :)

Hát szerintem ez lehet mögötte.

Feleannyi idős vagyok, mint a nagyszüleid, és mégis képes vagyok arra, hogy hatalmas izgalommal kezdjek el valamit mesélni valamelyik barátnak, vagy közeli ismerősnek, aki aztán erre annyit mond, hogy "ja, tudom, múltkor is mondtad".

Fiatalabbakat főleg munkahelyről ismerek, és ott is van olyan - többen is - akik simán elmesélnek egy sztorit, megbeszéljük, majd nem futunk össze, vagy dolgozunk közösen 1-2 hétig, és mikor ismét, akkor elkezdi újra elmesélni, és kb. a 2-3. mondatnál rájövök, hogy ja, ezt mintha egyszer már mondta volna :D

Tényleg elfelejtjük.

Egyébként engem apukám szokott emlékeztetni arra, hogy ezt már mondtam többször. Apukám 57 éves, szóval szerintem ez nem korfüggő. Én mindig annak tudtam be, hogy eléggé szétszórt vagyok, ahogy azt is meg kell néznem, hogy kihúztam-e a hajvasalót, megvan-e a telefon-iratok-fülhallgató szentháromság, úgy abban se vagyok soha biztos, hogy kinek mondtam valamit, meg ki az, akinek csak akartam mondani.