Normalis hogy erre varok?

Részben igen, részben nem szerintem.

Olyan szempontból normálisnak tartom, hogy vannak események, amiket az ember nagyon vár, akár hónapokon keresztül. A tengerben fürdés nekem is ilyen, de koncertet, kirándulást messzi helyre (amit jó előre le kell szervezni, repjegyet venni, szállást intézni, stb) is hónapokon át tudok várni. Más meg ugyanígy várja pl. a karácsonyt, vagy az esküvőjét.

Viszont az szerintem problémás, hogy nem bezsongva várod, hogy majd mentek a tengerhez, hanem rosszul érint, hogy még mennyi idő van addig. Pont, hogy ennek kellene átlendítenie a szürke, sötét hétköznapokon, hogy tudod, hogy jön majd a nyár, és akkor mentek.

A másik meg, hogy miért ne élnéd meg? Azért ha biztonságosan közlekedsz, meg nincs ismert súlyos egészségügyi problémád, akkor jó eséllyel meg fogod élni a következő nyarat 32 évesen, meg még legalább ennyiszer el fogsz jutni a tengerhez, ha nálad ez egy ilyen fix nyári program. Komolyan, a major depresszióval diagnosztizált anyukámban több az életkedv, ő már tervezgeti, hogy majd milyen hobbitelket vesz magának pár év múlva, ha nyugdíjas lesz, és hogy fog ott élni, és nem aggódik azon konstans, hogy mi van, ha meghal addigra, pedig neki vannak egészségügyi problémái is (nem nagy dolgok, de vannak), mégis tervez még legalább 15-30 évre. Én 29 vagyok, tehát életkorban hozzád közel, és néha eszembe jut, hogy lehet, elüt valami ámokfutó, vagy meghalok valamilyen módon, de ez inkább csak arra motivál, hogy próbáljak úgy élni, hogy ha nem élem meg a holnapot, akkor ne maradjon elvarratlan szál. Tehát próbálom a nézeteltéréseket minél hamarabb elsimítani, rendet tartani a lakásomban, sokszor elmondani a számomra fontos embereknek, hogy szeretem őket, és közös élményeket átélni velük, hogy ha esetleg olyan szerencsétlenül esnék el a fürdőkádból kiszállva megcsúszva, hogy ott maradnék, vagy leszúrna valami őrült, akkor békében távozhassak.