Aki fogyatékkal élő, az tényleg bármit megengedhet magának és a környezetének kutya kötelessége tűrni?

Akár fizikailag, akár szellemileg.

Nem elméleti kérdés egyáltalán. Szülőről van szó, aki idegbeteg(le is van százalékolva)és az volt már jóval azelőtt, hogy megszülettem volna. 16 éves koromra oda jutottam hogy annyira már egy légtérben alig bírtam vele megmaradni, mert a betegsége mellé megörökölte a az anyja kibírhatatlan semmi nem jó, kötekedő személyiségét is. Volt, hogy az egyik kezemmel kellett megfognom a másikat, hogy ne menjek oda megfojtani már annyira nyomta, direkt minnél később jártam haza hogy addig se kelljen hallgatnom. Egy pokol volt az egész gyerekkorom. A mai napig haragszom a másik szülőmre hogy minek kellett egy ilyen selejttel gyereket vállalnia.

Minden veszekedésnél ezzel védekezett, hogy ő beteg stb. Mi az istennek vállalt gyereket akkor? Akkor neki mindent el kell nézni, ő azt csinál amit akar és a többiek a rosszak, mert egyszer betelik a pohár? Ő a szegény beteg ember, mi meg a gonosz pokolra való férgek, mert nem tűrűnk a végtelenségig szó nélkül?

Mielőtt jönne hogy ez önsajnáltatás, akkor nőjjél fel egy ilyennel és majd rájössz mennyi az annyi.