Ha valaki nem osztja meg senkivel a gondjait és magában tartja annak genetikai okai vannak?

Nem genetika hanem nevelés ha biztonságos környezetben nőttél fel ahol validálva voltak az érzéseid és meghallgattak volt válasz reakció ami nem az volt hogy elkezdett magáról beszélni a szülő vagy az hogy ne legyjél már gyenge. Vagy másnak nagyobb baja van. Vagy értsd meg azt aki bántott téged vannak ilyen emberek. Mindent túl reagálsz. Mert mindenkiben csak a rosszat akarod meglátni. Miért nem vagy képes megértőbb lenni. Vagy üvöltés.

De ha azt látja a környezetétől hogy ők is elrejtik az érzéseiket esetleg hazudnak róluk szomorúak de közben azt mondják jól vannak és nyomják a pozitivitást. Vagy ha szülők sem képesek kifejezni magukat mert ő gyerekkorukba sem volt ez megszokott akkor meg transzgenerációs traumaról beszélünk

Olyan hatás érte, amiből azt vonta le hogy az ilyen veszélyes, vagy felesleges.

Azért egy olyan világban, ahol első adandó alkalommal "szúr hátba" az akiben még bízik is az ember valamennyire...ott hasonló lelkizéseket ne várjunk.

Az ember úgy van vele, hogy inkább beledöglik abba az 1 gondba, minthogy felfedje és a többi ember még hozzáadjon még 3-at 4-et pluszba, meg meg bele is rúgjanak.

Vannak azok az emberek, akik nagyon megválogatják, kivel osztják meg a problémáikat, mert volt, aki már kihasználta, vagy visszaélt vele.

Illetve vannak azok, akik egyáltalán nem szeretik megosztani senkivel a problémáikat, itt inkább az a probléma, hogy korábban rossz tapasztalatokat szereztek. Olyan szülők, akik le se szarják, vagy olyna "barátok", akik meg sem hallgatják. Amikor fiatalon kb mindnkitől, akivel próbálnád megosztani a gondjaidat, azt kapod vissza, hogy nem érdekli őket, le se szarják a gondjaidat. Ez okoz olyat, hogy később már nem is akarod megosztani másokkal, mert úgysem érdekli őket. Ilyenkor kell egy felismerés, hogy nem így van, csak rossz környezetben voltál.

Én nem gondolom, hogy ebben feltétlenül összefüggés van a gyerekkor és felnőttkor között. Szerető családom van, mindent meg tudtam beszélni a szüleimmel is. De felnőtt korban az ember már nem fogja a szüleit traktálni a gondjaival, aggódáson kívül amúgy sem tudnának sokat segíteni pl egy munkahelyi, párkapcsolati, anyagi problémánál. És hiába tanultam azt a mintát, hogy a szüleimnek bármit elmondhatok és támogatnak, ilyen jellegű kapcsolat nincs több az életben, egy barát, egy munkatárs, egy tanár egyáltalán nem ugyanaz. Párommal igyekszünk mindent megbeszélni, de a párkapcsolat sem arról kellene szóljon, hogy rázúdítok minden rosszat, meg ugyanott vagyunk, mit kezdene pl a munkahelyről fakadó gondokkal.

#5 a tökéletes válasz, igyekszel felnőttkorban is bizalmi kapcsolatokat kialakítani, de igenis beleszaladsz, hogy csak ellened fordítja az illető, amit elmondtál, vagy kihasznál, kiröhög, továbbadja és akkor néhány eset után már tényleg inkább megpróbálod egyedül megoldani.