Hogyan dolgozzátok fel ha életveszélyben voltatok?

Vezetés közben elaludtam gyorsforgalmi úton, 110-es tempónál.

Szerencsére sértetlenül szálltam ki az autóból, és másnak se csináltam bajt. Csak a szalagkorlátok között pörögtem az autóval, azokban tettem kárt.

Hát, mint mondjak, 2021. március 4-ét azóta az újjászületésem napjaként tartom számon. Ill. azóta kiemelten figyelek arra, ha vezetés közben az álmosság jelei törnek rám.

Valamikor még régen megpróbálkoztam a búvárkodással. Palackom nem volt, csak szabadtüdős lemerülésekről volt szó. Biztonsági okokból mindig kötéllel merültem, hogy ha valami történne, akkor fel tudjanak húzni.

Az egyik alkalommal nem vittem kötelet, hiszen nem volt szándékomban mélyre merülni. Lementem vagy három méterre és csak úgy gyakorlásképpen csináltam két, vagy három „bukfencet“ majd fel akartam jönni. Ahogy jövök fel, egyszer csak azt érzem, hogy egyre hidegebb a víz (itt meg kell jegyeznem, hogy a víz annak ellenére, hogy állóvíz volt, elég zavaros volt, mert a közelben veszteglő hajók felkavarták az iszapot az aljáról és pár centiméternél tovább nem lehetett benne ellátni).

Ha hidegebb, akkor nem felfelé úszok, hanem még mélyebbre. Az a pár bukfenc miatt elvesztettem a tájékozódásomat, kissé elszédültem és most nem tudom, merre van fel és le. Ha várnák egy kicsit, akkor a szédülés enyhülne és fel tudnák jönni.

A probléma ellenben az volt, hogy már nem volt elég levegőm, annyi semmiképpen sem, hogy kivárjam, amíg a szédülés elmúlik. Volt még nagyjából tíz másodpercem ahhoz, hogy feljöjjek, több nem. Most akkor mi legyen? Gondolkozni nem volt idő, ez már nem fért bele.

Megpróbáltam körbenézni és akkor úgy tűnt, mintha az egyik irányból nézve a víz valamicskével világosabb lenne, de csak alig észrevehetően. Akkor ez azt jelentené, hogy arra kell úsznom, amerre a víz világosabbnak tűnik, mert arra van a felszín?

Nem tudtam eldönteni, de választásom nem volt, így elkezdtem úszni a kiszemelt irányba, miközben a szédülés hatására olyan érzésem volt, hogy nem felfelé úszok, hanem valamerre oldalra és nem erre kellene. Tudtam, hogy ha tévedek, akkor nekem annyi, de mivelhogy más lehetőségem nem volt, muszáj volt kockáztatnom és tovább úsztam a „rossz“ irányba az érzéseim ellenére, amik minden egyes tempóval egyre csak fokozódtak, ahogy a levegő fogyott.

Pár másodpercig tartott az egész és fenn voltam. Nem tudom leírni azt az érzést, amíg felértem, de ennél kegyetlenebb dolgot azóta sem tudok elképzelni. Odaúsztam a csónakhoz, bemásztam és senkinek sem szóltam egy szót sem. Csak annyit mondtam, hogy mára befejeztem.

Az valahogy nem jutott az eszembe, hogy ha egy kis levegőt kiengedek, akkor a felszálló buborék megmutatja, hogy merre van felfele és gond nélkül fel tudok úszni.

Amit akkor átéltem, azóta sem próbáltam meg felidézni, mert félek az esetleges következményektől, ha ezen fogok agyalni. A felidézés alatt értem az újbóli átéllését annak a helyzetnek, ezt mindenképp kerülöm, mert nem biztos, hogy el tudnám viselni. Az, hogy az egészet érzelmi beleéllés nélkül csak emlék szinten idézem fel, nem okoz gondot. Amúgy ennek az eseménynek semmilyen pszichikai következénye nem lett, hiszen tisztában voltam vele, hogy a hibát én követtem el, nem valami tőlem független eseménynek köszönhettem, nem a körülményeket kell hibáztatnom, nincs okom arra, hogy emiatt pl. víziszonyom legyen.

Nekem betegség miatt volt életveszélyes állapot.

Bánom, hogy túléltem.