Hogyan dolgozzátok fel ha életveszélyben voltatok?

Közlekedési balesetnél nem a saját, de a mi sofőrünk hibájából.

Nem tudtam feldolgozni, élek vele.

Tudnád konkretizálni, mi történt?

Talán azzal könnyebben tudunk érdemit írni.

Ha nem akarod nyíltan leírni, írd meg privátban.

Majdnem belefulladtam a tengerbe. Sok órával később a hotelszobában még mindig valós rettegés volt rajtam (PTSD), dideregtem, remegtem.

Azóta eltelt 20 év, nem vágyom tengerre, és minden más nyílt víz erejét is tiszteletben tartom. (Mert mondjuk sodort már el a Hernád folyó is térdig érő részen, de akkor ki tudtam magamtól jönni.)

Szóval én csak úgy dolgoztam fel, hogy kerülöm az ilyen helyzeteket, ésszel élek, ha egy mód van rá.

Nem tudom még értelmezni se az életveszélyes helyzeteimet.

Mondhatni fel se fpgom nem jut el az agyamig se.

Pl volt hogy exem dühében éjszaka 6 sávos autópályán rakott ki a kocsibol es ott tibláboltam a vakfekete sötétben az autópalya közepén. Es nem ütöttek el.

Aztán visszajott értem.(pénz telo se volt nálam amúgy)

És továbbra is utált a kocsiban.

Vagy amikor kiprobáltam egyszer a fű alkohol nyugtató triot. Korhazban voltam ahol az ápolók gúnyt űztek csak belolem.

Az is veszélyes volt hogy most vagy megoldja a szervezet vagy nem.

Vagy az autobaleset. Belénk rohantak felborultunk, bordám tört és majdnem megvakultam(sokkhatás alatt elment a látásom fél percre fekete lett a kép szép lassan ahogy néztem hogy mentik a bnőm aki eszméleténél se volt), aztán ugye kórház jöttek a haverok en is bnöm is korhazban volt igy volt ismerősöm is bent stb.

Igazábol ott se tartott volna semeddig se meghalni.

De valahogy nem tudom átélni nincs meg az az érzés hogy uristen, meg pánik se volt, utólag se semmi, nem érzem azt hogy 2.életet kaptam volna, semmit.

Traumáknak inkább nevezném a gyerekkori traumákat illetve a több évs évtizedes szülői terrort. Na az szemelyiséget is roncsolt egy életre is.