Vajon hány évesen jön el a felismerés, az emberben, arról, hogy senki se fogja ismerni a világon a rokonokon és pár emberen kívül?

Miután megjelent 5 könyvem és pár antológiába is megjelentem, akkor megnyugdtam, hogy most már fentmaradt a nevem valahogy. Igazából nem egy olyan dolog hogy az ember ettől híres lesz, mert nagyon sok embernek jelenik meg könyve, a könyvírástól nem leszel értékesebb, én pont a nagypapám halála után megörökölve a könyveit találtam egy olyan írót akiről nem is tudtam hogy létezi, pedig rohadt jókat ír. Szóval nem is az a célom, hogy mindenki ismerjen csak hogy a nevem valahogy itt maradjon.

Én ezt a testvérem miatt is köszönhetem. A tesóm mondta még kamaszkoromban, hogy milyen ciki, ha valakinek nem lesz gyereke, mert akkor ha jönnek az utódok a családban, nem lesz az emléked örökéletű, ismerni fognak a testvéreid gyerekei, talán az ő gyerekeik még és ennyi, utána megy tovább a családfa és te eltűnsz onnan.

30 fölött már rájöttem, hogy ez mekkora bullshit. Tehát ha te gyereket nemzel, akinek majd gyerekei lesznek, akinek majd gyerekei lesznek és így tovább, te megőrzöd magad a történelemben... Csak kezdjük ott hogy én azt se tudom már mi volt az üknagyszüleim neve és úgy hiszem egy átlagember szintén így van vele. :D

Az is kérdés, hogyan emlékeznek ránk. Ott van Nagy Feró aki a nemzet csótánya volt, jó zenéi voltak, volt egy életműve.

Majd jöttek a zsűrizős évek, végül a nemzet patkányaként végezte a békemenet élén demens vén emberként.

Kicsit OFF: ha már nevek, akkor én az ilyen út menti meg erdőben mindenhol is emlékektől megyek a falnak. Nyilván nem a több száz évesektől, hanem a maiaktól.

Például vasúti átjárónál miért kell nekem arról tudni, hogy itt meghalt X ember. Meghalt már ott akar 100 is.

Vagy amikor hegyen voltam és ott Suhajda Szilárd emlékhely volt. Az emberek 99,9%-a a TV-ből ismerte.

Most csúnyán hangzik, de erre van a temető, oda elmentünk megemlékezni. Vagy megemlékezhetünk a baleset helyszínén emlékhely nélkül is.

Elég az, ha mi tudjuk mi történt ott, nem kell(ene) az egész világra ráerőltetni a fájdalmunkat. Mert ez már nem a belső gyásznak szól, hanem sokkal inkább a külvilágnak.

Igen, ez a gyerekkel adok valamit a világnak is elég nagy bullshit. Hiszen te magad pont ugyanúgy elmúlsz, feledésbe merülsz.

Még ha a neved meg is marad egy családfán, akkor is annyit fognak ott látni, hogy Kiss Pista. Senki nem fogja tudni, ki is voltál valójában.

Igen, sokan azért hajszolják a hírnevet, mert ezzel akarják elérni, hogy még sokáig emlékezzenek rájuk. De ezt görcsösen hajszolni értelmetlen. Ugyanis a nagy hírnév csak kevés ember kiváltsága. A túlnyomó többség egész életében csak kevés ember számára jelent valamit és a halála után maximum pár generáció emlékezik rá (unoka szintig kb.). Arra célszerű inkább törekedni, hogy ne magányosodjunk el, mert egy idős embernek az nagyon szomorú lehet, ha egy élő rokona, barátja se marad, nincs kivel beszélgetnie és nem fontos senkinek.

Ha valakit az izgat, hogy a neve egy ideig fennmaradjon, csináltasson síremléket, vésesse fel rá a nevét, és váltsa meg jó hosszú időre a sírt, hogy a halála után is sokáig olvashassák a nevét. Fényképet is rakathat a síremlékre, ez pl. az olaszoknál szokás és nekem tetszik, mert jobban mutatja, ki volt az az ember, mint ha csak a név állna ott. Én gondolkozom a sírfelirat-vésésen, templomi urnatemetőben van, még csak negyvenes vagyok. Le van foglalva már nekem a fülke, anyukám halálakor ezt megvettem, de a saját nevemet kihagytam. Az a jó, hogy egy ilyen templomi urnatemetőben nagyon sokáig ott lehet az ember neve. Akik oda látogatnak, láthatják. A sima temetői urnafal hamarabb le szokott járni. Egyedül egy háború veszélyeztetheti, ha lebombázzák a templomot pl.