Vajon hány évesen jön el a felismerés, az emberben, arról, hogy senki se fogja ismerni a világon a rokonokon és pár emberen kívül?

Nekem 16 évesen jött ez a felismerés, amikor a barátom meghalt.

Hogy csak addig fognak rá emlékezni, amíg azok az emberek akik ismerték őt szintén nem halnak meg.

Én azóta igyekszem maradandó alkotásra törekedni.

Könyvet kiadni, vagy publikálni valamit később, esetleg társadalmilag hasznos tevékenységet csinálni (olyan munkát, szakmát tanultam ki, aminek az eredménye sok emberhez eljut, és kifejezetten hozzám köthető ez az érték amit adok a világnak).

"Vajon hány évesen jön el a felismerés, az emberben, arról, hogy senki se fogja ismerni a világon a rokonokon és pár emberen kívül?"

Ezért nem érdemes senkinek megfelelni, mások elképzelései szerint élni az életed mert úgyis magasról szarnak a fejedre, mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, élni viszont neked kell, ők nem tehetik meg helyetted!

De ehhez pár évtizednek el kell telni hogy tapasztalati úton megérlelődjön benned.

Miért volna fontos, hogy sokan emlékezzenek rám?

Az én temetésemen valszeg az a maradék családtag lesz ott, aki még megvan/lesz, és el tud jönni, de ha 80 évesen patkolok el, akkor bizony észre se fogják venni. Ott fogok belerohadni az ágyba/padlóba, ahol meghalok. Ha otthon halok meg.

Ha 1 éved maradna hátra az életedből mennyire érdekelne mások véleménye?

Mit tennél olyankor? Hogyan élnél?

Egy kis motivációs film:

[link]