Aki családos, az lenézi azokat, akik 30 év felett hétvégenként iszogatni, szórakozni járnak?

Szerintem ugynaz a réteg ekézi az agglegényeket/vánlányokat/szingliket, aki a 10-est is. Nekem is vannak ilyen ismerőseim (munkatársak), onnantól, hogy gyerekük van, az egyetlen személyiségjegyük az, hogy ők anyukák, apukák. Szerintem egyébként sosem volt rendes személyiségük, egyéb céljaik sem voltak, aztán most találtak egyet, és ha valaki nem él úgy, ahogy ők, az azzal megkérdőjelezi az ő életvitelük jogosságát, mert az övék az egyetlen helyes, és ha más máshogy dönt, máshogy él, másként éli meg a szülőséget, azt támadásnak veszik, ami ellen támadással ragálnak.

Nekem nincs gyerekem, de közeli családtagoknak, barátoknak van, vagy nemrég lett, látom a változást, hogy hatalmas új szerep, és igen, innentől mindig a személyisége nagy része lesz, hogy ő már anyuka/apuka, de nem az egyetlen.

Harminchoz közelítek, még nem töltöttem be, de csak azoktól kapom meg, hogy meg kéne már komolyodni, "fel kéne nőni" (könyörgöm, 15 évesen én kerestem anyámnak munkát, 16 évesen elintéztem a felvételim, a beiratkozásom, a kollégiumom egy másik városban lévvő iskolába, és azóta nem kértem pénzt a szüleimtől és mindent magamnak intézek, hova a k. anyádba kéne felnőnöm még? Vagy csak az számít felnőttnek, aki szaporodik, mert akkor kölyökpezsgőt iszunk majd a túlvilágon az összes pappal, apácával és meddő emberrel), akik amúgy most is élnék azt, amit én élek, ha tehetnék... De akár nincs segítségük, akár nem érzik helyesnek "lepasszolni" a gyereket, és így nem csinálják. Annál, hogy "ó, bár én is megtehetném", sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy "neked se kellene".

Kétélű kard. És ember függő. Ismerek olyat, aki lenézi az egyedülálló gyermekteleneket, hogy nincs értelme az életnek, de ismerek olyat is, aki ki nem állhatja a gyerekeseket, mert csak (biztos van rá oka, csak nem értem).

Nekem csak azzal van bajom, mikor gyerekesek kerülnek szóba munkahelyen (nem is velük, mert velük jól kijövök, csak maga a helyzet olyan, hogy frusztrál), hogy minden esetben hozzájuk kell igazodni pl szabadságnál. Nyáron megvan, hogy mikor nincs iskola, óvoda, bölcsi, akkor ők mennek szabadságra, máshogy kell mindig inzétni a szabimat, mint ahogy eredetileg szeretnék menni, és mivel vannak határidős feladataim, az is nehezíti, gyakran csak augusztus végén vagy szeptemberben tudok elmenni a "nyári" szabira. Mivel bármikor lebetegedhet a gyerek, akár nyáron is, nagyon tervezni sem tudok nyaralást, mert ha beteg a gyerek, nem tud jönni dolgozni és be kell ugrani helyette. Ugyanez az ünnepeken is, karácsonykor egyebekkor hát had legyen már szabin a családos, akinek "csak" férje van, az menjen be dolgozni, ne vegyük már el a gyerektől az anyját/apját karácsonykor, húsvétkor, etc.

És mondom, nem a családosokkal van konkrétan bajom. Szeretem a kollégáimat, kedvelem őket, sokaknak a gyerekét is ismerem, jó fej srácok.

Azzal van bajom, hogy ha a szabaság kerül szóba, mindig nekem kell alkalmazkodni, csak azért, mert még nincs gyerekem.

Mondjuk ahogy jelenleg a munkaidőm kinéz, így nem is nagyon lesz. Ha a férjem otthon van, én általában dolgozom (délután, hétévégén, sokszor ünnepnapon is), amikor én vagyok otthon (délelőtt többnyire), akkor meg a férjem dolgozik. Nem a legjobb időbeosztás a gyerekkészítésre...

13, ez lenne a normális szerintem, amit sok ember sasjnos soha életében nem ér el.

12, én voltam már világ legszarabb embere, amiért már januárban beírtam magam a szabitervbe, hogy én szeretnék egy darab hosszúhétvégét kikérni, hogy át tudjam úszni a Balatont. Ezt minden évben megteszem, és jött a kolléga a gyerekeire hivatkozva, hogy de ő pont azt a hétvégét szeretné, és cserélkük már el, hát mondom nem? Ő egyébként a legtöbb hétvégét (havonta 3-4-et) megkap szabadnak, mert gyerekei vannak, és időt kell velük töltenie, ami tök oké, én szívesen dolgozok hétvégén, amúgy is utálok pont akkor szabad lenni, mikor mindenki más is az, és elmegyek bárhová, és tömegnyomor van, de azt az egy hétvégét, azt okkal foglaltam be. Szaralak voltam, mert nem gondoltam a gyerekeire. Bocs, nem az enyémek, én a saját programomat lefoglaltam bőven előre.

Ez nem biztos, hogy a kérdéshez kapcsolódik, de a pofátlanság netovábbja, és ventillálni szeretnék: nyár van, nyomatják a BKK járatokon a légkondit, és ezért mindig a leghátsó ajtónál szállok fel, mert ott fasza meleg van, nem a mesterséges tél. Most is felszálltam ott, majd két óvodáskorú gyerek átfut rajtam, ha nagyobbak lettek volna, fellöktek volna a francba, és a tirpák anyjuk még biztatta is őket, hogy előzzék be a nénit, fogalaljuk be a hátsó ülést. Nem gáz, megálltam mellettük, ahol még mindig érzem a motor melegét, aztán két megálló után le is szálltak, két megállóra volt ennyire rohadt fontos ülőhelyet foglalni. Pont nem érdekelt. De megfordult a fejemben, hogy mégis mit tanulnak ezek a kölykök az anyjuktól, azt, hogy gázoljanak át mindenkin gátlástalanul? Meg mi fog történni, mikor már nem négy évesek lesznek, hanem 14, és ugyanezt eljátsszák egy olyannal, aki meg beleáll egy ilyen helyzetbe, és a taknyukon rángatja le őket a buszról? Gyász.