Írnátok arra példákat, hogy milyen az, hogy viselkedik az a valaki, aki kimutatja/nem mutatja ki az érzéseit? Ti milyenek vagytok, kimutatjátok?

Én ki is mutatom és ki is mondom. Extrovertált személyiség vagyok, legtöbbször nem zárok magamba semmit, az érzelmeket sem. Kimondom, ha dühös vagyok, kimondom, ha büszke vagyok valakire. A szeretteimet átölelem, a gyerekemet, férjemet sokszor puszilgatom, elmondom nekik mindennaposan, mennyire szeretem őket.

Engem mondjuk ilyennek is neveltek. Anyám is eléggé kifele forduló személyiség, hozzászoktam gyerekkoromban, hogy minden ki van mondva, ki van mutatva.

A férjemmel pl simán felvállajuk a gyerek előtt a konfliktust, tanulja csak meg, hogy az érdekeinket meg kell védenünk, és igénynek kell lenni arra, hogy a másik meghallgasson minket. Persze így nincs is passzív-agresszív puffogás, nincs napokig nemszólokhozzád, nincs ki nem mondott fortyogás.

Persze ennek is van hátulütője. Nem mindenki szereti, ha őszinték vele, valaki szereti, ha távolságot tartva csak hízelegnek neki, szereti, ha introvertáltak behódolnak neki. Őnekik nem én vagyok az emberük, és általában ők nem szeretnek engem. Én se őket.

Még mindig jobb, ha nem mutatja ki sehogy sem, minthogy perverz módon közléskényszere legyen, lehetőleg minden létező embert megbántva.

Az ilyenek szokták egy idő után mondogatni: utálom az embereket.

Navajon miért?

Én ha szeretek valakit, azt nem mindig mutatom ki. Általában távolságtartó vagyok. Egyszer édesanyám azt mondta, hogy tudja és érzi, hogy szeretem, de neki sem mutatom ki mindig. Ezt pedig garantáltan nem direkt csinálom, hiszen őt szeretem a világon a legjobban. Szóval szerintem én alapjáraton ilyen vagyok. Amúgy nekem a minőségi időtöltés a szeretetnyelvem. Lehet, hogy ezért nem érződik annyira, mert annyira nem vagyok az az ölelgetős típus. Nem tudom.

Ha valaki nem szimpatikus nekem, azt se mutatom ki. Ha nem bántott meg közvetlenül, akkor én se leszek ok nélkül bunkó valakivel, csak mert nem szimpatikus.

Ha azonban szorongok, dühös vagyok, azt akaratomon kívül látszik. Amúgy ezt részét utálom a legjobban. Hiába próbálom leplezni ezeket a negatív érzelmeim, hiába ügyelek, hogy ne érződjön a hangomon, az arckifejezésemen, látszik.

8-as

Jó, hát mondjuk valóban nem voltam pontos.

Azért próbálom leplezni, mert hátrányod is származhat ám belőle, ha érzik rajtad, hogy szorongsz vagy dühös vagy. Most nyilván nem elfogadó közösségben gondolom. Pl. otthon, baráti társaságban, ott persze nincs ebből gond ideális esetben.

Olyan szituációkban gondolom mint pl. munkahely. Ott nem mutathatod ki ha szorongsz, mert vissza is élhetnek ám vele. Előfordul, hogy egyesek ezt gyengeségnek tekintik. Én legalább is ezt tapasztaltam. A munkahelyen azt szeretik, ha talpra esett vagy és nem azon szorongsz, hogy meg tudod-e csinálni vagy nem. Szerintem ez valahol érthető is.

Vagy például ha a főnököd felmérgel, ott előtte nem árt ha nem látszik az arcodon, mert rád száll. Vagy ilyen az állásinterjú is, ott nem szeretem ha éreznék, hogy izgulok. Ilyen helyzetekre gondoltam csak.

A mi családunkban sajnos jellemző volt az empátia hiánya, és emiatt az érzelmi elhanyagoltság.

Különösen anyámra jellemző ez de apám se sokkal jobb.

És ezt ne a performatív szeretlek mondogatására értsd. Az könnyen megvan, egy üres szófordulat.

Emiatt én is baromira küzdök vele felnőttként, mert pusztán annak a tudata, hogy szomorú vagyok, pánikot okoz.

A felszínes mosolygás volt a norma, a többivel nem tud és nem is akar anyám mitkezdeni.

Képtelen elfogadni bármilyen nem pozitív érzelmet. Jellemgyengeségnek érzi ha szomorú valaki, pláne ha depressziós. Szerinte gondolat rendőrséget kell tartani, és bármilyen negatív dolgot kigyomlálni, elfojtani.

Ha valamilyen szomorúság, krízis, trauma ér, az magánügy, még gyerekként is. Ha ezeket vele beszélem meg, akkor lelki szemetesládának használom, meg felesleges dolgokkal traktálom.

Ha túl pozitív dolgokat osztok meg, az pedig dicskvés, és vegyek vissza magamból. Mosolyogj, de csendben.

Persze neki szabad mindenféle megalázó, lélekbe gázoló beszólásokat megengednie magának, de meg van döbbenve ha a màsik ember felkapja a vizet. Emiatt több munkahelyen is kirúgás lett a vége, de nem tanult...

Ez van.

Nem beszélek vele, de így se könnyebb sokszor, a trauma már megvan.