Kimutatjátok az érzéseiteket?

Igen. Az első kérdésre nem a válasz. Nem sírom el magam, de ettől még látszik rajtam. A többinél igen a válasz.

Az utolsónál ölelés, közös sírás is akár, aztán valahogy felvidítanám miután kisírtuk magunkat.

1. kérdés: Csak fizetett szakembernek beszélek a problémáimról, ő nem szúr hátba és nem él vissza azzal amit elmondtam neki.

A többi kérdésre igen a válasz.

Nem. Általában nem mutatom ki az érzelmeimet, pl nem ujjongok, nem ugrok senki nyakába, nem sírok és hasonlók. Mármint egyedül se. Hiába vagyok szomorú, nem tudok sírni. Nem tudom miért. Egész felnőtt életemben ez volt. A legdurvább példa: akkor se tudtam sírni, mikor megtudtam, hogy édesanyám elhunyt :( (pedig nagyon szerettem, nagyon jóban voltunk és szuper édesanya volt)

Ettől eltekintve persze látszik az arcán mindenkinek, hogy most épp boldog vagy sem. Hisz nyilván én is szoktam mosolyogni, vagy épp derűs arcot vágni, illetve szomorút is.

Nem, vagy általában nem, csak akkor, ha már nagyon teli van a hócipőm.

Én sokat voltam kórházban, ott megtanulltam magamban lenni, csendben ellenni, így az életem többi részében is nagymértékben egyedü oldok meg problémákat kisebb sikerrel, ami azzal is jár, hogy vannak emberek, akik rámszállnak, kihasználnak.

Én nem mutatom ki az érzéseimet szinte soha. A példáid közül mindre nem a válasz, kivéve talán azt ha elém tolakodnak, akkor csúnyán néznék az illetőre, de valószínűleg nem szólnék semmit, mert nem szeretnék konfliktust egy idegennel.

Nem tudom mi lehet az oka. Talán az, hogy a szüleim sem mutattak ki sok érzelmet, pl sosem volt szokás nálunk ölelkezni. Na meg alapból egy visszahúzódó ember vagyok, lassan is reagálok sokszor bizonyos helyzetekre. Pl ha megbántanak, akkor valószínűbb, hogy pár órával később otthon fogok elgondolkozni az egészen, és akkor fogok sírni miatta.

Attól függ. Az én érzéseim felső része az emberek számára felfoghatatlan, elképzelhetetlen. Amikor régen istenként beszéltem, nem értették, nem látták a belőlem áradó végtelen egységet, gyönyört, szeretetet, bölcsességet.

Volt amikor egyik barátnőmmel meditáltunk, amiben én eléggé elmélyültem. Igazi suttogós szintre, amikor olyan, mintha egy leírhatatlanul intenzív fényoszlop sugározna a létezésedből. Beszéltünk, és mondtam valamit, amire megrémült, hogy ugye én szerelmet is érzek felé.

Szóval.., maga a gondolkodásmódja. A dimenzió, amiben létezett, nem összeegyeztethető az akkori enyémmel.

Engem nem bánt meg sose senki. Nem tudok megbántódni.

Ha spontán jön valami ilyen, mint ölelés, mosoly, emberi öröm, kimutatom, éltetem.

Igen hagyom.

Engem nem dühít fel semmi sem.

Ha elém tolakszanak, egyértelműen szóvá teszem.

Nem feltétlen megölelem. Azt teszem, amire szerintem szüksége van. Ha ölelésre, akkor igen. Szorítom.