Tényleg nem azok? A szuperérzékenyeket gyakran sértődékenyeknek állítják be, akik mellett lehetetlen létezni, mert mindenki retteg, hogy éppen milyen reakciót váltanak ki belőlük. fontos tisztázni, hogy ez nem sértődékenység, hanem

LÉLEK

Érzékenység: erő vagy gyengeség?

Szerző FITTPERCEK Ekkor: 2022-12-30

Minden ötödik ember a megszokottól eltérő módon reagál az őt érő környezeti hatásokra. A külső szemlélő számára körülményesnek, aggodalmaskodónak, döntésképtelennek tűnnek, holott csupán egy öröklött jellemvonással rendelkeznek: szuperérzékenyek.

Hogyan alakul ki a szuperérzékenység?

Legtöbbünk számára teljesen természetes, hogy a világ színes-szagos, zajos. Ám a szuperérzékenyek ezt korántsem így élik meg.

Erőteljesebben érzékelik a külvilágból érkező ingereket, és intenzívebb reakciót is adnak azokra. Megriadnak, ha elrobog mellettük egy villogó, szirénázó mentőautó. Feszültté válnak, ha fel kell szállniuk egy zsúfolt villamosra. Lélegzetvisszafojtva utaznak a liftben, amikor megcsapja orrukat utastársuk átható parfümillata. Nehezen tolerálják, ha nagyon melegre, hidegre, vagy szelesre fordul az idő. Még egy nem megfelelően kiválasztott, szúrós, kényelmetlen ruha egész napos viselete is elronthatja közérzetüket.

Azok, akik ezzel a személyiségvonással élnek együtt, rendkívül éberek az apró részletekre.

Elaine N. Aron klinikai szakpszichológus Szuperérzékeny vagyok című könyvében ezt egy egészen hétköznapi példával szemlélteti:

„A legtöbb ember egy idegen szobába lépve maximum a bútorokra vagy a jelenlévő emberekre figyel fel. Ezzel szemben a szuperérzékenyek – akár akarják, akár nem – azonnal átérzik egy helyiség hangulatát, a levegő frissességét vagy áporodottságát, érzékelik a jelenlévők közti barátságokat és ellentéteket, és még a vázában látható virágokat elrendező ember szemé­lyiségét is.”

A látszat ellenére a fokozott érzékenység hátterében nem az érzékszervek kifinomultabb működése áll. A szuperérzékenység oka az idegrendszer sajátos felépítésében és rendhagyó funkcionalitásában rejlik.

A szuperérzékenyek elméje olyan, akár egy szuperszámítógép, ami a beérkező adatmennyiséget más módon strukturálja, és mélyebb szinten dolgozza fel, mint a nem szuperérzékenyeké.

Ha a memória megtelik, az agy nem képes lépést tartani a folyamatosan beáramló információk tömkelegével és lefagy, az ingeráradattal szembeni védekező mechanizmus aktiválódik.

A túlingerlődés hatására a szuperérzékenyek begubóznak, kizárják a külvilágot. Ilyenkor egy biztonságos helyen, például egy elsötétített szobába elvonulva, csukott ajtók mögött töltik fel elemeiket.

Hogyan viszonyulnak a szuperérzékenyek önmagukhoz?

A szuperérzékenyeket megviselik a változások.

Szeretik a kiszámíthatóságot, ezért minden lehetséges forgatókönyvet elképzelnek és alaposan átgondolják a következményeket, mielőtt a tettek mezejére lépnek. Óvatosságukat értelmezhetnénk úgy is, hogy csupán körültekintőek, viszont az ezt kísérő tépelődés és önostorozás megkeseríti mindennapjaikat.

Hajlamosak arra, hogy magas mércét állítsanak fel maguknak, és az alapján ítéljék meg viselkedésüket, mennyire sikerült megfelelniük a belső és külső elvárásoknak.

Törekednek arra, hogy minden körülmények közt megfontoltak, megbízhatóak és felelősségteljesek legyenek.

Mivel értékességüket attól teszik függővé, hogy mennyire tudnak jól alkalmazkodni másokhoz, kompenzáló stratégiákat alkalmaznak, például akkor is segítőkészek, érdeklődőek és empatikusak, amikor már túltelítődtek ingerekkel és szabad térre lenne szükségük.

A magas mérce és az alacsony önértékelés kölcsönösen erősítik egymást.

„Amikor folyamatosan arra bíztatnak bennünket, hogy változzunk meg, legyünk rugalmasabbak, keményebbek, nyitottabbak, akkor nehéz szeretni szuperérzékeny lényünket. Meg kell tanulnunk úgy értékelni magunkat, amilyenek vagyunk.” – írja Ilse Sand dán pszichoterapeuta, aki maga is ezzel a jellemvonással bír.

A szuperérzékenyekben azért alakul ki önbizalomhiány, mert kultúránkban, társadalmunkban nem elfogadott, ha valaki érzékenyebb az átlagnál és küszködik a beilleszkedéssel. Az ilyen embereket sokszor már gyerekkorukban sírósnak, kényesnek, hisztisnek, gyenge idegzetűnek, nehezen alkalmazkodónak könyvelik el. Ez azonban olyan élményként maradhat meg bennük, hogy úgy érzik, ők azok, akik mindig bonyodalmat okoznak másoknak, és ez felnőttkorban alapjául szolgálhat alacsony önbecsülésüknek.

Elemző alkatuk révén a szuperérzékenyek egyik kedvelt stratégiája megjósolni, mi az, ami félresikerülhet.

Rendszerint önmagukban keresik a hiba forrását, ezzel próbálják megelőzni, hogy mások őket hibáztassák. Bár az önkritika gyakorlását mesterfokra fejlesztették, ha a kritika kívülről érkezik, jellemzően sértésként és nem építő bírálatként élik meg.

Fontos, hogy felismerjék és megtapasztalják, ezt követően pedig tudatosítsák is magukban, hogy nem a tetteikért, a teljesítményükért, hanem önmagukért szerethetőek.

Milyen a szuperérzékenyek viszonya a környezetükhöz?

Azt hihetnénk, a szuperérzékenyek introvertáltak. Elaine N. Aron vizsgálatai során azonban arra a következtetésre jutott, hogy nem minden érzékeny ember introvertált, a hiperérzékeny férfiak és nők 30%-a az extrovertáltak táborát erősíti. Elsősorban azok a szuperérzékenyek tartoznak ebbe a csoportba, akik családjukban a nyüzsgőbb életstílushoz szoktak hozzá, ezért komfortosnak érzik, ha egyszerre többen veszik őket körül.

Az extrovertált szuperérzékenyek éppen ezért jobban vágynak más emberek társaságára, ugyanakkor mindez lényegesen nagyobb megpróbáltatást jelent számukra, mint befelé forduló társaiknak. Míg az introvertáltak az idő java-részében belső világukkal vannak elfoglalva, és az elmélyült beszélgetéseket részesítik előnyben, az extrovertáltaknak nagyobb igényük van a könnyedebb csevegésre, csakhogy az ő idegrendszerük is idejekorán megkongatja a vészharangot és visszavonulásra készteti őket.

A 31 éves szuperérzékeny Helle így számol be sérülékenységéről és a kapcsolatteremtésre irányuló belső vívódásairól Ilse Sand: „Szeresd önmagad!” című könyvében: „Néha beleegyezem olyan dolgokba, amelyekről már tudom, hogy sok lesz nekem. Nem bírom elviselni a tényt, hogy nem vagyok képes azt tenni, amit mások. Komoly bűntudatot érzek, ha le kell mondanom valamit, és gyakran egészen elszürkülök a kimerültségtől, és képtelen vagyok valódi kapcsolatokat teremteni, annyira kimerít azt mímelnem, hogy minden rendben van. Utána fáradt és boldogtalan vagyok napokig.”

A szuperérzékenyek nehezen vallják be maguknak és vállalják fel mások előtt, hogy sokkal több egyedül töltött időre van szükségük ahhoz, hogy megemésszék a körülöttük zajló történéseket. Partnereik érzelmeivel azonosulnak, és könnyen átveszik a körülöttük lévők hangulatát, sokszor ezért is döntenek úgy, hogy elhatárolódnak. Ez a választás kettős érzést vált ki belőlük, egyrészt bűntudatot élhetnek meg, amiért nem akarnak kapcsolódni, másrészt az a tény, hogy felismerték korlátaikat és figyelembe vették saját szükségletüket, hozzájárulhat énerejük növekedéséhez.

A szuperérzékenyek kerülik a konfliktusokat, mert egy vitában felélik erőtartalékaikat. Az esetek többségében dühüket sem juttatják kifejezésre, haragjuk önmaguk ellen irányul. Dühük tudattalanul a távolságtartás eszközeként szolgál számukra.

Ha huzamosabb ideig nem képviselik saját érdeküket, a felgyülemlett indulatok dühkitöréshez vezethetnek. Amikor lehiggadtak, gyakorta szégyenkeznek amiatt, hogy lobbanékonyságukkal megbántottak másokat.

Hogyan viszonyul a szuperérzékenyekhez a környezetük?

A szuperérzékenyek szeretik előre tudni, mi történik körülöttük. Barátaik, családtagjaik viszont nem értik, miért válnak zavarttá, ha hívatlanul látogatják meg őket és miért nem örülnek, ha meglepetésbulit szerveznek nekik. Szeretteik szemében ilyenkor önzőnek, barátságtalannak, gorombának bizonyulnak.

Hezitálásuk folytán sok helyzetben furcsának, lassúnak, nehézkesnek tűnnek. Juli Fraga amerikai pszichológus is ilyen szituációban találta magát kisiskolásként. Cikkében ezt a gyerekkori élményt idézi fel:

„Az iskolában tanulmányoztam a tanár arckifejezését, próbáltam kitalálni, vajon fáradt-e, mérges vagy csak unott. Ha felemelte a szemöldökét, azt gondoltam frusztrált. Ha túl gyorsan beszélt, türelmetlennek véltem. »Ha valamit nem értetek, bátran hozakodjatok elő vele, ne kérjetek engedélyt« – mondta. Én mégis megkérdeztem, hogy lehet-e egy kérdésem. Először empatikusan azt válaszolta: »Hát persze.« – majd felbőszülten és értetlenül reagált: »Nem figyeltél? Egyszer már említettem, hogy nem kell külön engedélyt kérnetek.«”

Mivel a szuperérzékenyek alapvetően csendesek és a háttérbe húzódva érzik jól magukat, kollégáik sokszor tartózkodónak, kívülállónak látják őket. Küszködnek a hektikus beosztással, és a sok feladat egyidejű elvégzésével, ezért feletteseik azt tapasztalhatják, hogy többször váltanak hirtelen felindulásból pozíciót vagy munkahelyet.

A fent említett szituációk a szuperérzékenyekben, és a környezetükben egyaránt feszültséget keltenek.

Abban, hogy a szuperérzékenyek és a körülöttük élők jobban megértsék egymást, támpontot jelenthet, ha szavakba öntik, hogy érzik magukat az adott pillanatban, és kifejezik, mire van szükségük a másiktól.

A közös nevezőre jutásban segíthet, ha mindannyian el tudják fogadni, hogy a szuperérzékenység nem rendellenesség, pusztán egy állapot, egy egyedi sajátosság.