Az éhségsztrájkoknak mi értelme van úgy általánosságban?

Sokáig azt hittem még gyerekként, hogy ez is olyan Monthy Python-os hülyeség, mint az öngyilkos felszabadító osztag meg ilyesmi.

Alapjában véve akkor sztrájkol bármilyen szervezet vagy csoport, amikor 3 elengedhetetlen szempontból 2 minimum fennáll:

1. Valamilyen célt el akar érni, valamilyen egyéni vagy társadalmi (és ennek egyvelege) (vélt vagy valós) haszonszerzés reményében.

2. Az egyéni út csődöt mond, ezért csoportba kell szerveződni. (vagy kívülről finanszírozzák puccs céljából, de ez most irreleváns)

3. Az ellenérdekelt, ellentétben álló hatalom csak a passzív ellenállásból ért.

Szóval tök logikus megtenni, ha olyan pozícióban vagy, hogy a hiányod nehezen vagy egyáltalán nem pótolható.

De akkor itt most mi a logikája az éhségsztrájknak? Az ember alapvetően biológiailag olyan 2-3 hétig bírja táplálékbevitel nélkül (függően egészségi állapottól és felhalmozott ásványi anyag és nyomelem szintjétől), folyadék nélkül olyan 2-3 napig.

Van annál nagyobb win-win szituáció egy apatikus hatalom számára, ha valaki önként, bohócként éhen hal? Jön érte a fekete kocsi, bezsákolják és megy a krematóriumba. A megmaradtak csak haszonélvezői az egésznek, ha az illető nem hozzátartozójuk volt, mint egy Thanos-i csettintés, hiszen kevesebben maradtak, de a torta ugyanakkora maradt, a hatalom számára pedig szintén, ugyanis a zümmögő légy is addig idegesít, amíg végleg ki nem múlik a kemotoxtól. Így pedig önként hal éhen valaki, nem kell még láb alól sem eltenni, sőt, telekürtöli vele a nyilvánosságot is, hogy ő bizony éhenhalni készül elvből, misszióból, ezzel még a nyomozati terhet is leveszi az ellenérdekelt fél (aki ellen elvileg valamit el akar érni) válláról, miszerint biztos ilyen-olyan titkosszolgálatok keze munkája lehet a dologban, el kellett távolítani, véletlenül esett ki az ablakon, hátbalőtte magát, stb.

Vagy az lehet az oka, hogy az ember alapvetően pótolhatatlannak gondolja magát (mármint nem a dolog "egyediség" terminológiájában egy mintázati halmazon belül, hanem úgy, mint aki fontos ember (a szűk családján és baráti körén kívül bárki számára is) és azt gondolja, hogy na majd ő megmutatja, mint az érvagdosós emós, aki nem akar meghalni, csak figyelmet? Mert ez már gyerekként se szokott bejönni (ezért tanulja meg a legtöbb felnőtt előbb-utóbb, hogy nem fog senki tenni érte, ÖNMAGÁÉRT KELL, felnőttként pedig ultra szánalmas).

Más is tűnődött már ezeken?