Miért kell elitélni azt az anyát, akiben nem alakulnak ki anyai érzések és nem szereti a gyerekét?

Tudnék érvelni és ellenérvelni azzal kapcsolatban, hogy minek vállalta, de ez szerintem most mindegy, nem vagyok szülő.

Azt gondolom, hogy akkor van igazán nagy baj, ha ezt a szülő ki is mutatja a gyerekének. Arra nincs kifogás.

Mert lehetett volna a gyereknemzés előtt gondolkodni, hogy akarom-e/felvállalom-e?

Kivételt képez itt szerintem az, ha erőszak által lett a gyerek.

Nem ítélem el, de azt igen, ha a szülő a gyerek életét teszi pokollá, miután rájött, hogy rosszul döntött. Egyébként nem mindig rögtön szülés után jönnek rá, hogy xar van a palacsintában, anyám anno beszopta a rózsaszín maszlagot és élvezte a külön figyelmet, amit kapott amikor kisbabája lett és tök boldog volt az első pár évben, amíg kvázi azt csinálhatott velem, amit akart. A baj ott kezdődött, amikor kezdett megmutatkozni a saját személyiségem, ami teljes ellentéte az övének. Ovis koromban már csak kifelé ment a nagy műmosoly, később már csak eltűrt. Másoknak mondogatta, hogy sokszor fél tőlem, mert teljesen idegen vagyok neki, túl gyors, túl okos, nem tud követni, ijesztő ahogy beszélek, ahogy gondolkodom, nem lett volna szabad ilyen "egyszerű" családba ilyen gyereknek születnie.

Ilyen is van. Tény, hogy a gyerek lutri, nem választhatod meg, hogy milyen legyen és ha személyiségügyileg nem passzoltok, akkor ez van. De személyes sértésnek venni, hogy a gyereked nem a klónod és emiatt folyamatosan cseszegetni és kitölteni rajta minden feszkódat, mert te nem ilyet akartál, már gáz.