Egész életében ilyen lesz a lányom?

A lányom 23 éves, dolgozik, itthon él. Magától belead a költségekbe és segít az itthoniakban. Gyerekkora óta könnyen dobálózott azzal, hogy "inkább öngyilkos leszek" és "nem leszek hosszú életű, az biztos". Soha nem is kísérelte meg. Azonban sosem szűnik meg, hogy könnyen gondol arra, hogy ha egy nap elege lenne az egészből, akkor... akkor az. Ritkán jön elő beszélgetésben, hogy beleilleszti, és tényleg soha nem csinálta, de nem értem, miért teszi. Anno gyerekként is azt mondta teljesen ártatlanul, hogy valamiért az az érzése, hogy nem lesz hosszú élete a világban. Pedig itthon ilyesmit "elcsípni" nem tudhatott, ha meg valaki ilyennel tömte volna a fejét, én tekerem ki a nyakát. Igazából már kicsiként azt láttam rajta, hogy olyan unott és "kötelező kényszer a világra", mintha visszafiatalodott idős lenne, aki próbálja kitölteni az időt, de ha tehetné, menne és vissza sem nézne. Barátai nincsenek, akik voltak az iskolában, már egyikük sincs, de igénye sem rá, hogy próbáljon újakat szerezni. Nem jár el sehová, pedig régen is bátorítottam rá, hogy mozduljon ki, menjen bele a világba. Párkapcsolata nincs, nem is volt, ellenben olyan jól megformált véleménye van erről is, hogy az hihetetlen. Iskolát nagyon nyűglődve csinálta anno, általánosban többször pótvizsgázott, mintha hü##e lenne, pedig a vizsga előtt 2-6 nappal kezdett készülni az éves tananyagból, mindig sikerrel megcsinálta. Sajnálja a dolgot, de unalmasnak tartotta és mind a mai napig azon a véleményen van, hogy az is. Kitanult egy szakmát, ami tartalmilag érdekelte, bármikor el tudna benne helyezkedni, de utalja és utolsó utáni lehetőség... Gimnáziumba eszébe nem jutott menni, egyéb nem érdekelte. Szakmai után 2 éves érettségit az utolsó évben abbahagyta, elment dolgozni, mert nem volt türelme megint ahhoz a "sok fölösleges ##arsághoz". Munkából megjön, mindig elfoglalja magát; olvas, ír, rajzol, fest, plüsst varr, szerkeszt, sorozatot néz, zenét hallgat, takarít, alkot, telefonján játszik... Mindegyikkel jól elvan, de tovább vinni, mondjuk a rajzolást, nem akarja. Maradjanak meg hobbinak, az pihentető. Gyerekként volt néhányszor pszichológusnál, de erőszakkal nem vihettem, annak nincs értelme, hogy egy órát unott arccal ül szótlanul, illetve udvariasan rövidre zárva a kapott kérdéseket, ahogy nekem mesélte a kocsiban. A tanulmányaival ellenben (kivéve, amikor javítani próbált év végén) a munkáját, akár gyakorlaton volt, nagyon tisztességesen végzi. Anno a szakmai tanárai nem győzték dicsérni nekem, olyan jó véleménnyel zárta nem egy gyakorlati helyét.

Telnek és telnek az évek, soha nem csinált magával semmit, dolgok is vannak, amiket szeretne csinálni, mégis nagy érdeklődéssel van a halálhoz. Pszichológus nem, hát jó. Milliószor kérdezgettem, szerinte azontúl nincsen semmi baja, hogy régen se szerette ezt a világot, nem szeret rajta lenni, fene tudja miért. Megpróbalja kihúzni ezt a maradék néhány évtizedet, rajta van az ügyön, de szent esküt nem tenne rá.