Írtál naplót életedben valamikor?

9-10 éves korom körül, vers Leninnek, sandokanos rajongó rajz, rövidebb írások, matricák, applikációk, ez így összefért egy vázlatfüzetben a kis alsós ált iskolás lelkemben :D

Később a tini éveim végén, huszasok elején írkálgattam,rajzolgattam, festegettem a már leendő férjemnek és jövőbeli gyerekeimnek címezve.

Ez utóbbit nagyon sokáig őrizgettem, de amikor beleolvastam annyira naivnak és romlatlannak találtam, hogy szinte szégyeltem és nagyon fájt, kb 2 éve semmisítettem meg, senki ne lássa.

A nagymamám emlékkönyvét őrzöm, de elé sematikus jókívánságokkal van tele, amit barátnők írhattak, semmi személyes, lehet, hogy azt ő is eltüntette.

4 évesen kezdtem az elsőt. Igazából naplónak nem nevezhető, mert alig tudtam még írni (csak nyomtatott, csálé betűkkel), de azt a legszórakoztatóbb visszaolvasni, mert a négy éves agyam, mintha nem is erről a világról származó ember követte volna el azt a füzetet, rajzok vannak benne általam elképzelt idegen bolygókról, nagyon szép, egyébként részletesen lerajzolt kertekről, ahol valamiért lila levele van a fáknak, meg valamiért imádtam wc-ket rajzolni (némelyiket a benne található szarral), olyan szövegek, hogy "hiszek-e abban, hogy tündérek ülnek a csillagokon? Igen!", 1-2 rant arról, hogy nem hagytak TV-t nézni, vagy leszidtak valamiért, mellé lerajzoltam magam sírva, illetve vannak benne ilyen nem létező lényekről rajzok, hogy a fülei akkorák, hogy azt használja szárnyaknak, és azzal repül. Szürreális az egész, mintha egy földönkívüli követte volna el, aki abszinttal fojtotta le az LSD-t, majd elszívott egy füves cigit.

Utána volt egy kis kihagyás, valahol 8 éves koromban kezdhettem újra, az a füzet 10 éves koromig tartott, abban az erában minden bejegyzést úgy kezdtem, hogy "Kedves Naplóm!", és levelek voltak, amiket valami fiktív dolognak (a naplómnak) írtam, de a végén még el is köszöntem, aláírtam, meg minden. Azt is érdekes volt visszaolvasni, egy elviselhetetlen, számító kis picsa voltam ennyi idősen, tele van a cucc azzal, hogy tervezgetem, hogyan teszek majd keresztbe azoknak, akiket nem szeretek, meg leírtam, hogy ki mivel bántott meg, vagy ártott nekem, de rögtön ott volt utána a "haditerv", hogy hogyan fogok majd bosszút állni. Az benne a durva, hogy mindegyiket következetesen végig is csináltam, és részletesen beszámoltam róla, és láthatóan rohadtul elégedett voltam magammal.

10-12 éves korom közt mintha már egy normális ember lettem volna, az főleg arról szólt, hogy nem érzem jól magam a közegemben, szeretnék kitörni, meg teljesen tárgyilagosan beszámoltam dolgokról, pl. gondosan felírtam, hogy mikor vettük a kutyát, hogy majd később tudjam, hány éves, egyszer találtam két kismacskát kidobva, mire visszaértem hordozóval, meg mindennel, már csak az egyik volt életben, ott leírtam, hogy milyen nap, hány óra hány perckor találtam, megjelöltem bicskával az egyik fát, hogy tudjam, hol történt pontosan (nem, nem volt még okostelefonom, hogy azon rögzítsem a koordinátákat), felírtam, kikkel találkoztam útközben, mert úgy éreztem, hogy ez borzasztó dolog, hogy kitettek két kismacskát lezárt zacskóban megfulladni egy olyan területre, ahol senki sem járt, és ki akartam deríteni, hogy ki volt - itt már az lett volna a bosszúm, hogy nyilvánosságra hozom (elmondom mindenkinek a faluban), és ezzel megszégyenítem. Egyebet már nem terveztem ellene.

12-16 közt sok füzetet írtam tele, de azok mind tárgyilagos beszámolók voltak, mintha újságcikket, vagy jelentést olvasnál. Szerintem amúgy ezek a legszórakoztatóbbak, legalább is mikor visszaolvasom az egyik kirándulást, amiben ott áll, hogy 4.00: felkeltem. 5.30: Felszálltam a buszra. 5.35: elindultunk a busszal. 5.36: Gizi fut a busz után, felvesszük. 6.02: Máté sugárban hányik, iszonyú szórakoztató számomra így felidézni az emlékeket. Néha, nagyon ritkán becsúsztak kommentárok is a történésekhez részemről, ilyenek, hogy "Mama és papa ma hozzánk költöztek. Kb. délután 1-kor érkeztek meg. Mama nagyon nehezen lépcsőzik, ezért papa mögé állt, és a fenekét fogva segítette fel. Láttam rajta, hogy azért nincs ellenére ez. Furcsa, hogy az öregek is tudnak szerelmesek lenni"

16 éves koromtól használom kb. arra, hogy az érzéseimet is leírjam, és sokkal inkább háttérbe szorult az, hogy egyébként a közéletben mi történik (11 évesen a választási eredményeket jegyeztem fel, és értékeltem, mert azt hittem, hogy fontos lesz majd később, és nincs elmentve vagy 1000 helyen a neten). Ma már szinte csak a saját szemszögömből, a saját megélésemből írok le dolgokat, de most már egészen szépen tudok fogalmazni, és egyébként sokat segít, hogy megfogalmazhatom és kiírhatom magamból azokat az érzéseket, amikkel másokat nem szeretnék nyomasztani. Nem is értem, miért nem csináltam mindig ezt, hiszen mikor először kezdtem, akkor kb. ez volt a koncepció, csak volt egy kis kilengés a "feljegyzem az utókornak, és akkor fontos leszek" irányába tiniként.

28/N

Általánosban, úgy 3. és 4. osztály határán kezdtem el naplót írni, majd az évek alatt 8 keménykötésű darab jött belőlük össze. Eleinte persze több rajz volt bennük, meg olyan kis komolytalanság volt, azonban elég hamar változtattam ezen; rendesen teleírtam az oldalakat, még komolyabban vettem a keltezést, még az időjárásról is írtam 1-1 mondatot :D

Felsős koromban nagyon, nagyon sokat írtam naplóba, azonban, amikor az igazán pörgős évek jöttek, vagyis a gimi, szinte teljesen abbahagytam, pedig talán akkor lett volna a leginkább érdemes. Csak kollégista lettem, ott nem mertem írni, mert nem voltunk annyira jóban a szobatársakkal, hétvégente meg már kedvem nem volt egy hetet pótolni, néha mégis megpróbáltam, de nem volt az igazi.

Azóta teljesen abbahagytam. Néha jól esne kiírni magamból ezt-azt, mégsem így teszem, hanem egy Word-be írom, amit mentés nélkül zárok be.

Egyénként nekem apám olvasta el az egyiket. 19 voltam, egyrészt kiborultam azon, hogy kutakodott a szobámban, amíg nem voltam otthon, meg hogy úgy érezte, hogy ez tök oké, egyáltalán nem szégyellte magát azért, mert a már felnőtt lányának így megsérti a magánszféráját, sőt, számon kért azért, hogy milyen perverz vagyok (olyan dolgokat írtam le benne, hogy milyen jó lenne lefeküdni egy munkatársammal, aki akkor nagyon bejött, és konkrétan miket csinálnék vele). Meg voltam semmisülve, pár nappal később, ahogy találtam albit, el is költöztem, és fél éven át nem álltam szóba apámmal, amíg bocsánatot nem kért. A lakcímem se tudta, a telefonszámát letiltottam, annyira haragudtam rá ezért.

Én a nővérem naplóját találtam meg a padláson, mikor egy könyvet kerestem, a középiskolás cuccai közt volt. Azt mondta, hogy maradjon is így, bennem megbízik, hogy nem olvasom el, de nem szeretné, hogy elpusztuljon, azt se, ha illetéktelen kezekbe kerülne, szóval semmiképp ne postázzam el neki (most külföldön él lakótársakkal), mert hátha kibontanák.

Mamám sajnos nemrég meghalt, nekem odaadtak egy dobozt, hogy a házában találták, az én nevem van rajta, biztos nekem szánta. Ruhák vannak benne, egyébként teljesen jó kézzel kötött kardigánok, mellények, a fiatalkori népviselete, 1930-as kávédaráló, valószínűleg tényleg nekem állította össze, hogy én örököljem meg (a kávédarálónál jöttem rá, mindig nagyon szerettem a kávét, meg a vintage cuccokat is). Benne volt a kamaszkori emlékkönyve, nagyon aranyos rajzokkal, versekkel az akkori barátnőitől, jó volt látni, hogy ez akkoriban is egy dolog volt. Meg a bizonyítványai, ellenőrzői is, amiből kiderült, hogy sosem volt jó tanuló, és állandóan csinált valamit, ami miatt intőt kapott. Egy pár napló van benne, én nem tudom, hogy így, hogy meghalt, van-e jogom elolvasni őket. Egyébként érdekelne, hogy neki milyen gondolatai, érzései voltak, nem is tudtam, hogy naplót írt, pedig közel álltunk egymáshoz és sokmindent meg tudtunk beszélni.

Volt egy időszakom, amikor írtam naplót én is. Tetszett, jó volt, de abbamaradt.

Nemrég láttam egy jó filmet: "Karácsonyi kívánság: egy igaz ember". Érdekes, jó film, amiben szerepet kap egy naplósorozat.

Szerintem folytasd, ha tudod: jó dolog.:) (F42)

10 és 16 éves korom között vezettem naplót. Odafigyeltem mit írok bele, mert a sérelmeimet, félelmeimet, mások által elszenvedett bántalmazásokat valamint az életvitelünkből fakadó szomorúságot szégyelltem még magam előtt is. Főleg úgy, hogy anyám tudta, hogy naplót vezetek és elolvasta. Később úgy döntöttem nincs értelme, ha nem írom le az igazat vagy a valódi érzelmeimet, így mivel annak idején kályhás tüzelésű házban laktunk összegyűjtöttem őket és egy nap mindet elégettem.

Felnőtt férfiként most szívesen beleolvasnék, hogy mi volt annak idején, mi változott, s hogyan élem meg azt, ami most van az életemben.