Az ember nem lehet önmaga?

Előjáróban elszeretném mondani hogy 20 éves lány vagyok egyetemista. Jelen pillanatban nyaralni vagyok édesapukámmal az ő újdonsült barátnőjével és a párommal. A kapcsolatom apukámmal gyerekkorom óta nem fényes sajnos ő nem “apa típus”, tulajdonképpen semmit nem tud rólam, nem ismer… A mai napon bulizni indultunk amihez alapvetően semmi kedvem nem volt mert nem vagyok bulizós típus sőt kifejezetten utálom a szórakozóhelyeket, ezt mondtam is de apukám azt mondta hogy azt a pár órát kibírom menjünk szépen el együtt. Így is történt ám az éjszaka folyamán amikor már jópár órája tartott a buli és én csak ültem a sarokban erélyesebben kijelentettem hogy távozni akarok, vissza szeretnék menni a szállodába mert elegem van. Már mindenki ittas állapotban volt. Apukám megránagatott hogy ne hisztizzek ő fizeti az egész nyaralásunkat úgyhogy fogjam be a számat és ALKALMAZKODJAK. Ez után az incidens után felhívtam anyukámat és elpanaszoltam neki a történéseket mire ő azt mondta hogy sajnos ilyen az élet… az embernek alkalmazkodnia kell, sokat nyelni, tűrni és eszerint alázatosnak lenni. Véleménye szerint én viselkedtem rosszul hogy kifakadtam (életemben először kb. mivel gyerekkorom óta ahová leültettek én csendben meghunyászkodva ott maradt amíg valaki nem szólt hogy “indulunk”). Nagyon rosszul érzem magam a történtek miatt, míg nem beszéltem anyukámmal azt hittem jogos a kiakadásom de mostmár furrdal a lelkiismeret hogy én vagyok a “rossz” az ünneprontó. Anyukàm egy litániát mondott el arról hogy az ember miért is nem lehet önmaga, hogy mennyi külső behatás pl. Munkahely vagy a valakitől való függés miatt az embernek igenis vissza kell vennie az arcából és viselnie, alkalmazkodnia kell a feladatokhoz.

Véleményem szerint az valóban kicsit túlzás volt ahogy megnyilvánultam csak sajnos a sok feszültség így távozott belőlem, ettől függetlenül úgy gondolom, hogy nem cselekedtem rosszul csak éppen azért reagált mindenki eszerint mert megszokták hogy soha nem mondom ki a véleményemet csak kukán mosolygok és azt mondom amit a másik hallani akar… csak mostmár 20 éves fejjel ki akarok ebből törni és máshogy hozzáállni ehhez mert a ki nem mondott gondolatok, szavak engem felemésztenek.

Véleményetek szerint az ember tényleg nem lehet önmaga? Valamint én vagyok a hisztis picsa aki elrontotta a bulit?