Sok 60 körüli ember ilyen, vagy csak az én szüleim?

Sok ilyen van.

Vannak azok az emberek, akik egész egyszerűen megkeserednek. Nem tudnak magukkal mit kezdeni, igazából tartalmatlan az életük (most nem azt mondom, hogy napi 20 órán át pörögni kell, de egész egyszerűen képtelenek magukat elfoglalni), csak ameddig dolgoztak, ez annyira nem tűnt fel. De mihelyett nyugdíjasok lettek, már nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Azt is megkockáztatom, hogy többségüknek már a házassága is pocsék, beleuntak, csak a megszokás tartja őket össze. Ergo egymással sem tudják rendesen elütni az időt.

De egyébként jóval fiatalabbak között is vannak ilyenek. Csak ugye ameddig dolgoznak, addig ez annyira nem tűnik fel.

De egyáltalán nem kötelező ilyennek lenni. 90+-os volt tanárom aktívabb, mint a legtöbb huszonéves. Kutat, könyvet ír, olvas, parkot gondoz, stb. Nagypapám (anyai ágon) is kifejezetten aktív volt, 80 évesen még egy szép, nagy kertet gondozott, könyveket, cikkeket írt, néprajzi kutatásokat végzett, olykor meg focimeccseket nézett. Mielőtt eltávozott, előtte pár nappal még sarlózott, meg gyomlált a kertben. Anyu még nem nyugdíjas, de már belépett a 60-ba, attól sem félek, hogy ő unatkoznak majd nyugdíjasként. Apám viszont már 50 évesen nem tudott mit kezdeni magával, naphosszat csak unatkozik, meg a tévét nézi, de igazából az sem köti le, néha egy-egy műsort megnéz, de javarészt csak kattogtatja végig a csatornákat. Én még jócskán távol vagyok a nyugdíjtól, de szerintem én sem fogok soha unatkozni, sőt...

Igazából szerintem ez attól függ, hogy ki hogyan alapozza meg az életét, és hogyan alakítja azt. Aki befásul, megkeseredik, az lesz az, aki nyugdíjas korára nem tud mit kezdeni magával. Akiben megmarad az érdeklődés, az a bizonyos láng (bocs, nem tudom jobban megfogalmazni), az egész biztos, hogy nem fog unatkozni.

Az én szüleim ilyenek voltak. Én nagyon sokáig azt hittem őket látva, hogy a barátság és a hobbi olyasmi, ami csak a gyerekeknek van, én sosem láttam, hogy a szüleim bárkivel találkoztak volna a testvéreiken, szüleiken kívül, nekem meg gyerekként lettek barátaim az iskolában, voltak csak kedvtelésből csinált dolgaim.

Mikor nagyobb lettem (kamasz), akkor mondták, hogy nekik sosem volt hobbijuk igazából, és nem volt egyikük sem népszerű az iskolában, nehezen barátkoztak. Kb. 14 lehettem, mikor a szomszédos telket megvette egy korukbeli házaspár, a gyerekeik már kirepültek, hétvégi teleknek, nyári rezidenciának alakították ki, apám nagyon jóban lett a férfivel, örömmel láttam, hogy végre van egy barátja. Anyám egy külföldi nővel barátkozott össze, aki egy, az '50-es években disszidált, és aztán hazaköltöző, és a falunkban megtelepedő magyar férfi felesége volt. Annak is örültem, a faluban alig beszél bárki még angolul is, tök jó volt látni, hogy ők egymásra találtak, és a nőnek is jó volt, hogy van egy barátnője, akivel beszélgethet, mert a magyar nyelvvel mai napig küszködik, de még ha meg is tanulná a világ egyik legnehezebb nyelvét, akkor is, a faluban te gyüttment vagy, ha nem ott születtél - és a szüleim ennél nyitottabban gondolkoznak, szerintem ezért is van az, hogy nem találtak barátokat ebben a közegben.

Apám legjobb barátja tragikusan elhunyt 2018-ban. Ő akkor azt mondta nekem, hogy soha többé nem fog barátkozni senkivel, soha többé nem enged magához senkit ilyen közel, mert akkora fájdalom volt neki elveszíteni ezt az embert. Reméltem, hogy csak a gyász miatt mondja ezt, és valószínűleg ez történt, mert aztán mégis szerzett 4-5 havert a környező településekről, anyámnak meg lettek új hobbijai, elkezdett kocogni, zumbára járt a közeli városba, ott szerzett barátokat, akikkel beülhet valahova hétvégenként, stb. Ehhez szerintem nagyban hozzájárult, hogy a nővérem amint lehetett, ment kollégiumba, majd külföldre, én is költöztem országon belül 18 évesen, az öcséim egyetemre mentek. Egyrészt sok szabadidejük lett, amit ki kell tölteni valamivel, másrészt sok pénzük maradt, amit korábban ránk költöttek.

Nekem a legszebb, hogy apám újabban érdeklődik a hobbijaink iránt. Neki sosem volt sajátja, azon kívül, hogy hétvégenként bealudt a Forma1-en. És egyébként jó dolog bevonni őt a sajátjaimba, lehet, hogy csak 5km-t tudunk túrázni, mert aztán panaszkodik, hogy elfáradt, mert nem szokta meg a sétát, lehet, hogy csak pár km-t tudunk biciklizni, mielőtt kifáradna, de legalább tudunk valamit csinálni együtt. Egyik évben elhívtam, hogy a Balaton-átúszáskor várjon a célban, és lerágta a tíz körmét, mert ő nem tud úszni, számára elképzelhetetlen, hogy 5km-t úszok úgy, hogy nem fulladok meg, de utána azt hallgattam tőle hónapokig, hogy szeretne megtanulni úszni, de csak gyerekeknek hirdetnek úszóiskolát. Egyszer aztán felhívott, hogy képzeljem el, talált egy edzőt, túlvan az első úszásóráján, lehet, hogy a következő átúszást már együtt teljesítjük.