Szeretnék olyan embereket megkérdezni, akik nem társfüggők, nem kapcsolatfüggők, vélhetően egészséges kapcsolódásúak: igazából a saját társaságotoknál senkié se jobb?

10: Nem az önszeretetet. Mert azt csak saját maga tudja mindenki. Itt nem egoizmust kell elképzelni vagy ilyesmi. Szereted magadat, jóban vagy magaddal, egy jó társaságnak tartod magadat és jön valaki akivel megosztod ezeket.

Ha ez nem így van, nem szereted magadat, akkor mindig kompenzálni akarsz majd egy kapcsolatban, bizonytalan leszel stb és ezekből könnyen lehet társfüggőség. Ha viszont, nem érzed a szükségét annak, hogy legyen melletted valaki, tudod, hogy tök jó, mert jófej és értékes emberek vannak, de egyébként nincs rájuk szükséged, ahhoz, hogy funkcionálj, akkor nem vagy társfüggő.

Én utálok egyedül lenni, szeretek beszélgetni, elnevetgélni, programokra menni stb.

Ritka az olyan program, amire elmegyek egyedül, tényleg inkább csak akkor, ha utolsó pillanatban lemondja, akivel mentem volna.

Viszont ha egy rossz párkapcsolatban sokáig nem javul a helyzet, akkor a fejemben bekapcsol az "ennél egyedül is jobb" üzemmód, és simán tudok szakítani. Ezt viszonylag ritkának látom a környezetemben, hajlamosak az emberek beleragadni a rossz kapcsolatokba sajnos.

És nem találom saját magamnak olyan hiperszuper társaságnak magamat egyáltalán, csak tisztelem magam annyira, hogy ami nem tölt el boldogsággal, azt nem csinálom, ha van lehetőségem kilépni belőle.

Ettöl függetlenül vágyom én is társra, szeretek szerelmes lenni is, és nagyon erős vágyam nem szokott lenni a magányra, ha párkapcsolatban vagyok.

Egyelőre így vagyok vele. Persze ha bárkit választhatnék, akkor tudnék olyat, akivel szívesen lennék együtt, de sajnos nem úgy működik. Mivel kölcsönös vonzalomnak kéne lenni és általában mindig az van velem, hogy aki nekem tetszik az észre sem vesz, akinek meg én tetszem, az engem nem vonz. (csak barátilag)

De nagyon szeretek egyedül lenni, nem értem azokat az embereket, akik egyik kapcsolatból a másikba mennek és időt sem hagynak maguknak feldolgozni egy szakítást. Én nem tudnék ilyen lenni, nekem még egy beteljesületlen szerelmet is idő kell, hogy feldolgozzak. Nem tudnék rögtön beleugrani egy másik kapcsolatba, főleg hogyha az is erősen kompromisszumos.

Szerintem félreérted a dolgokat: attól, hogy valaki egészséges a kapcsolataiban (nem társ- vagy kapcsolatfüggő), attól még nem érzi úgy, hogy önmaga a legjobb társaság; az már szintén egy szélsőséges eset.

"Tehát ha azokból a lehetőségekből lehet választani, hogy egyedül lesznek, vagy valakivel, valakikkel, mindig az a kedvesebb, hogy egyedül?" Ez nem így működik.

Inkább így: "Ha van párkapcsolatotok, nem várjátok kínlódva (mint pl. én), mikor találkoztok már újra? Ha találkoztok, jó, de ha mégse, az is jó, semmivel se lesz rosszabb a napotok, mint ha találkoznátok."

Nyilván minél frissebb a kapcsolat, annál jobban hiányzik a másik, annál jobban várjuk a találkozásokat, egy idő után pedig normális esetben mindkét fél arra vágyik, hogy összeköltözzenek, de egészséges esetben mindkét fél megőrzi a saját kapcsolatait, hobbijait, és vágyik arra is, hogy időnként egyedül legyen.

Tehát egy egészséges párkapcsolatban vagy baráti/szülői/testvéri kapcsolatban hiányzik a másik fél, gondolsz rájuk (mondjuk munka közben eszedbe a jut a férjed, amikor mész ebédelni, hogy ő vajon ebédelt-e már, és mit, esetleg meg is kérdezed chaten), szeretsz velük időt tölteni, de nem érzed elveszettnek magad nélkülük, nem szorongsz, nem pánikolsz, nem félsz attól, hogyan fogsz nélkülök bármit megoldani, nem kattogsz egész nap azon, hogy mikortalálkozunkmárújra stb. PLUSZ vágysz arra időről-időre, hogy egyedül legyél.

Nekem férjem van, ha nem vagyok itthon vagy ő nincs itthon akkor csinálom a dolgom, dolgozom, főzök, elmegyek bevásárolni, eszek, TV-t nézek stb., és közben csak max. így jut eszembe, hogy vegyek-e neki egy csokit vagy megvárjam-e a vacsival, ilyesmi. De nem érzem azt, hogy rohannom kell haza, amint lehet, elmegyek edzeni vagy anyukámhoz vagy bármi más, és ő is intézi a saját dolgait. Ha elmegy valahová nem érzem úgy, hogy hívogatnom kell félóránként vagy ráírni, majd hazajön és elmondja mi van.

Én egyedül is jól vagyok magammal, nem egy másik embertől függ a jóllétem, boldogságom - általában itt van a probléma a függő emberekkel. :(

Persze ha egy hétig távol van, akkor már hiányzik, várom, hogy hazajöjjön, de azért nem sírdogálok esténként, vagy nem érzem szenvedésnek.

Egészséges kapcsolati viszonyban is eltérő, hogy ezen kívül ki mennyire vágyik a konkrét egyedüllétre, milyen gyakran, mennyi időre, van, akinek kell mindennap bizonyos egyedül töltött idő, van, aki ezt heti/kétheti szinten igényli, van, aki hetekig el van úgy, hogy sosincs egyedül.

Én elég magányos ember vagyok, abban az értelemben, hogy elég sokat vagyok egyedül, és elég jól meg vagyok egyedül. Egyszerűen nincs szükségem, arra hogy egy másik emberhez, így vagy úgy alkalmazkodjak, se arra nincs szükségem hogy egy másik ember elfogadjon vagy szeressen, mert igazából, bár nem volt mindig így, de rájöttem hogy mennyit érek mint ember. És egy ember sem ér kevesebbet nálam, vagy többet. Persze ez sem ilyen fekete fehér, mert vannak akik a cselekedeteikkel rászolgálnak bizonyos megítélésre. Na de maradjunk ennél, a komplex kérdésnél:

Én több okból is vagyok egyedül: valamiért introvertált személyiség vagyok, és egyszerűen úgy alakult, vagy alakítottam az eddigi életem hogy az utóbbi években rákényszerültem arra hogy a közeli családon kívül nem tartottam senkivel a kapcsolatot. Egyszerűen a sok magammal töltött idő, rákényszerített arra, hogy megismerjem magam, és megkedveljem magam, rájöjjek ki vagyok.

Ez nem mond ellent annak hogy szívesen kedvelnék mást is, és szívesen töltenék, ahogy néha töltök is, mással olyan időt, amire azt tudom mondani hogy minőségibb és jobb mintha akkor is csak magamba lettem volna.

De én valahogy azt látom, hogy egyszerűen, ha nem tudsz magadban meg lenni, ha nem tudod magad elfogadni, akkor egyszerűen valójában nem vagy képes más embereket sem elfogadni. És ugyanez oda vissza, ha a másik nem képes magát elfogadni, társfüggő meg stb. akkor ő sem fog tudni téged sem elfogadni. Nem ismeri önmagát sem, akkor hogyan ismerhetne meg téged, vagy szerethet igazán? Ezért én azt látom hogy ez a társfüggőség, meg kapcsolatból ki-be dolog, ez egyértelmű tünete, annak, hogy egy ember mennyire ismeri és szereti és fogadja el önmagát.

Az jó hogy ezzel a kérdéssel foglalkozol, mert legalább őszinte vagy magadhoz, mert én azt látom nagy problémának az ilyen társfüggőkkel kapcsolatban, hogy nem akarják belátni, hogy valójában problémásak, nem akarnak gyengének tűnni, és valójában a kapcsolatukban akarják, csúnya szó lesz: "kierőszakolni" azt hogy őket fogadja el valaki. Ez másik csúnya szóval a másik ember kihasználása, és mi sem bizonyítja ezt jobban hogy ezekből a kapcsolatokból nem lesz semmi, pár év múlva. Ugye szokták azt mondani hogy a 7 év a választóvonal. De ennél szerintem, főleg fiataloknál jóval hamarabb is vége a dalnak. Az igazság az, hogy az emberek nem tanulják meg az önismeretet az iskolában, a szüleiktől, a világtól. Ehhez le kell tenni a vágyakat, az állarcokat, az önző célokat, és meglátva a csupasz valóságot, őszintén szembe kell nézni a saját helyzetünkkel hibáinkkal és gyarlóságainkkal. És valami magasabb cél felé kell emelni a tekintetünket, ami már nem a másik kihasználását, vagy a saját gyarapodásunkat hajhássza, nem azt célozza hogy mindig mi látszódjunk a legsikeresebbeknek, ha nem pont vertikálisan, a másik, mások javát, mind társadalmilag és párkapcsolatban is.