Bátor embernek tartod magad?

Nem, de egy kicsit mégis.

Nem, mert nincs önbizalmam, így ez sok dologban hátráltat.

Igen, mert van egy alapbetegségem, ami ugyan sok dologban hátráltat, de nem adom fel, amit tudok, megteszek, dolgozok én is, mint a legtöbb ember.

Azt hiszem, bátor vagyok. Olyan szituációkban vettem részt, amikben senki sem akart cselekedni (pl. láttuk, hogy valakit zaklatnak, vagy megpróbálnak kirabolni), és én voltam az egyetlen, aki odament, és vállalta a konfrontációt az elkövetővel, meg a potenciális pillangókést a veséjében (nem történt még meg. De lehet, hogy egyszer fog, amekkora pofám van).

Olyan is volt, hogy senki nem mert hozzányúlni egy frissen meghalt nőhöz, én kezdtem meg az újraélesztését, és tartottam fenn a keringését, amíg ki nem értek a mentők, akik végül visszahozták.

De a bátorságom már gyerekkoromban megmuatkozott (és ezért is nem tudok ítélkezni, mert szerintem ezzel születni kell), mikor láttam a padláson játék közben, hogy ég egy ház hatalmas lángokkal, és szóltam először anyámnak, aki még a keverő tárcsás mosógépben mosott, és mondta, hogy képzelődöm, apám vághatja kinn a fát, azt néztem be a tűz pattogásának. Apámat a konyhában találtam lenn, kávézott és újságot olvasott, nem is vágott fát aznap, de ő sem volt hajlandó segíteni. Szóval felhívtam a vezetékes telóról a 105-öt, ahol közölték, hogy ez a rendőrség száma, nekem a 107-et kellene hívni, felhívtam azt, és először nem is hittek nekem, mert hogy gyerek voltam, szóval át kellett mennem a szomszédba, kirángatnom a szomszéd nénit a teraszára, hogy nézze meg, hogy tényleg ég egy ház, és mikor ő hívta a tűzoltókat, neki már hittek és kijöttek. Én azzal töltöttem a délutánt, hogy begyújtsem a kisállataimat, hogy biztonságban tudjam őket. Emiatt veszélyesen közel mentem a tűzhöz. Akkor már tudtam, mi az, hogy halál, tudtam, hogy én is meghalok egyszer, és őszintén nem érdekelt volna, ha meghalok aznap azért, hogy a macskám tovább éljen, mert annyira szerettem a dögöt.

Illetve 13 évesen történt a vörösiszap-katasztrófa, és jelentkeztem önkéntgesnek, vért vettek tőlem, és a szüleimnek alá kellett írni egy papírt, hogy elengednek. Akkor anyukám megkérdezte, hogy tényleg akarom-e ezt, mert károsodhat az egészségem, és lehet, hogy olyan dolgokat látok majd, amikre még szerinte nem álltam készen. Akartam, és mentem. Legjobban a halott kisállatok tetemei viseltek meg, vörös sárral borítva. De ez a tapasztalat része volt a személyiségfejlődésemnek, bármilyen szar is volt, azért jó, hogy megtörtént.

Illetve 16 évesen elköltöztem teljesen egyedül a fővárosba, és akkor nagyon féltem. Senkit és semmit nem ismertem, senki nem segített, az első napomon rámosolyogtam egy szimpatikus emberre a villamoson, és kiakadt, hogy "mi a faszt nézel?!", szóval így indítottunk, nem tudtam, mi lesz. Akkor nagyon féltem, de legyőztem, és megcsináltam végül a szerencsém.

Ezek miatt úgy gondolom, bátor vagyok. Nagyon stresszeltem ezekben a helyzetekben, de túlléptem rajta, és csináltam, amit helyesnek gondoltam. Ennek ellenére teljesen meg tudom érteni azokat, akik ilyen helyzeteket látva azt mondják, hogy ők inkább lapítanának, vagy hazamennének úgy, hogy úgy tesznek, hogy nem láttak semmit. Érthető, emberi dolog, és nem is tartozik szerintem senki azzal egy másik embernek, hogy a saját testi épségét kockáztassa miatta.