Jólelkű embernek tartod magad? Ha igen akkor mitől vagy szerinted az?

Onnan, hogy nem vagyok kártékony másokra. Nem bántom őket. Szeretem, ismerem magam, így képes vagyok a velem szemé

t ember érzéseit is megvizsgálni. Hogy tényleg velem van baja, vagy eleve rossz állapotú, és nincs más eszköze, minthogy mindenre és mindenkire kivetítse.

Pszichésen terhelhető vagyok magyarul.

Én nem tudom. Van bennem empátia, nem akarok bántani senkit sem, sem szóval, sem tettel. Szeretném ha világbéke lenne, tehát ez azt jelenti nálam, hogy jót szeretnék legszívesebben az embereknek. Alapjáraton udvarias vagyok, és sokszor őszintén vagyok az, és nemcsak látszatból mert nem akarok másokat megbántani, hogy aztán évek múlva is a bántó szavaimra emlékezzen a másik.

Ez így ok, de én is ember vagyok, én is lehetek flegma egy rosszabb napomon amikor már besokallok, amit sajnálok, de ez van. Nekem se szimpatikus mindenki, nem vagyok azért emberszerető sem, plusz léteznek nálam még inkább empatikusabb és jószívűbb emberek is. Az empátiaszintem ahhoz képest közepes, tudom, mert egyszer a suliban lemérték egy teszttel, ami nem ilyen netes kvíz szintjén volt. Úgyhogy néha elgondolkodom, hogy mi vagyok én.

Szerintem nem tudja az emberek nagy része, mi az empátia.

Szerintetek mi?

"Az empátia avagy beleérző képesség, amivel egy másik ember vagy élőlény lelkiállapotába tudjuk helyezni magunkat. Az empátia megnyilvánulása például, ha valaki egy másik ember bánatát hallgatva, egy másik élőlény szenvedését látva, önmagát az adott helyzetbe beleképzelve saját élményként éli meg."

Nem születik velünk, a gyermekkori szocializácó során tanuljuk meg, ami egyrészt rossz, mert rossz környezetben nem vagy rosszul alakul ki, másrészt jó, mert tanulható, fejleszthető később is (kivételt képez néhány betegség, de most nem erről beszélünk).

Az sem jó, ha valaki túl empatikus, mert az sokszor gátolja, hogy valós segítséget nyújtson a másiknak (pl. szociális munkásként vagy a gyermekvédelemben kell az empátia, de csak egy bizonyos szintig, mert utána már inkább árt mint használ).

Nekem a jólelkűség azt jelenti (nagyon leegyszerűsítve), hogy ahol tudok segítek, ahol meg nem, ott legalább nem ártok, nem bántok mást. Vagy úgy is mondhatnám, hogy élni és élni hagyni. Van önkritikám, másokat is e mentén szemlélek (saját szememben a gerendát, ugye). Alapvetően nyitottan, udvariasan, empatikusan állok embertársaimhoz. Hatványozottan a családomhoz, barátaimhoz, szeretteimhez. Ehhez kell az, amit vmelyik korábbi válaszoló írt, hogy magammal jóban legyek, ne vetítsem ki minden nyűgömet másokra, ne másokat hibáztassak a saját nyomoromért. Nem arról van szó, hogy _néha_ a férjeden vagy a pénztároson csattan a dühöd egy szar nap végén, hanem arról, hogy nem ez tölti ki az életed, és tudsz bocsánatot kérni. Ez persze nem jelenti azt, hogy Szent Terézként élem az életem, semmi sem fekete-fehér, de alapvetően a fentiek szerint próbálok élni.