Mikor volt utoljára olyan jó napod, amire szívesen visszaemlékszel, és miért volt az?

10. Nagyon kedves és gondoskodó vagy. 🙂

A számok csak számok maradnak, abból nem lehet minden esetben megitélni ki az érettebb gondolkodású.

Amikor apám kb 2019-ben covid és miegymás miatt kórházban volt egy hétig. Ha nem is életem legszebb időszaka volt az a néhány nap, de egyik legjobb napjaim között szerepel. Még a körömrágást is mellőztem arra az időre. Olyan nyugalom járt át, mintha halott lenne. Ha leejtettem valamit, ennyi, ment tovább az élet. Nem rezzentem össze a hirtelen, csattanó zajoktól, néhány napon belül nem feszültem be, hogy nehogy egyoldalú veszekedés legyen aztán hozzám bas*zon üres ételhordódobozt, felvágottat vagy egyebet. Senki nem kritizált, nem kaptam megjegyzéseket, gúnyt, nem kellett kiélvezve lennem a hangulatingadozására, hogy egyik pillanatról a másikra nyugodtból csöndesen, kioktatóan aláz, szól valamit, amitől bennem egyre feszül és feszül a húr. Minden békés volt és nyugodt. Szépen kitakarítottam a lakást, elmosogattam, csináltam kaját, megint elmosogattam. 1-2 napi néhány sms-t túléltem vele, néha egy telefonálást, hogy van, mi van vele, mikor jön ki, aztán letettem, és fájásig mosolyogtam. Némi kárörvendés bejátszott. Szerinte én csinálom a hülyeséget, szerinte örüljek, hogy nem lábost vágott hozzám, mert felmérgesítettem a hülyeségemmel, szerinte jót tesz a kritizálásom, az életre edz, nem lepődök meg később, szerinte, szerinte, szerinte. Szerinte ő nagyon laza, más össze tenné a két kezét, ha olyan apja lenne. Nem érti, hol rontotta el, miért lettem olyan, amilyen. Talán ha gyerekként ütött volna, hogy tanuljak és megmondja, mi legyek (van egy szakmám, az életem zöme depresszióval telt, tovább nem tanultam, munkát keresek szakmán kívül, de még csak válaszra sem méltatnak, hogy nem kellek).

Azóta sem volt olyan szép hetem. Akkoriban bajban voltam, mert még nem ölte ki belőlem azt az imádatot és szeretet, amit gyerekként sokáig éreztem, mielőtt ilyen szörnyegeggé vált. De aztán sikerült. Sajnálom őt valamilyen szinten, mert tényleg nehéz az élete és elég szerencsétlen, de kitett magáért, hogy felé mikor kárörvendő, mikor nagyobb látszatban együttérző legyek, és várjam, hogy meghaljon. Mert a nyugodt pillanatok sem teljesek, ha kötélen egyensúlyozok, hogy hogyan szóljak és mit hallgassak el, min ferdítsek, amit bármelyik másik normális embernek úgy el lehet mondani, ahogy van. És nem létezik távolság. Amikor máskor csupán 2-3 napig volt kórházban, a telefonhívásokkal is ki tudott kergetni a világból, hozta a formáját. Őneki is elege van már az életből. Ebből az a legfájóbb, hogy azt a szép, harmonikus, bizalmi és nagyon-nagyon szeretetteljes kapcsolatot, ami köztünk volt, így porba tiporta, és nem veszi észre, hogy az ő hibája. De közben, ha bármikor az életét kéne áldoznia értem, habozás nélkül megtenné.

22/l

A mai napom is ilyen volt.

Délelőtt első randin voltam egy sráccal, akivel pár napja ismerkedtem meg. Egy nyilvános kertben piknikeztünk és nagyon jó élmény volt. Majdnem hat órán keresztül beszélgettünk; korai, de el tudnám vele képzelni a jövőmet (legközelebb kedden találkozunk). Ezután hazajöttem és vacsora készítés közben láttam, hogy az egyik kiadó, aminek elküldtem a regényemet, érdeklődik és szeretnék, ha az egészet átküldeném nekik.

13. Hajrá, sok sikert én is csak biztatni tudlak, biztos vagyok abban hogy mind a két dolgot össze fog jönni. 🙂

Majd írd meg hogy halad a kapcsolatod és milyen sikere lett a regényednek? Aztán ha gondolod még nekem is el küldhetnéd. 🙂