Az baj, ha szinte soha nem kérek bocsánatot, ha megbántok valakit?

Mármint én csak akkor kérek bocsánatot, ha sajnálom, amit tettem. Ha nem sajnálom, akkor nem kérek bocsánatot.

Pl gimiben volt egy szobatársam, aki hajnali kettőig visítva telefonált a pasijával, de azon a szinten, hogy füldugón keresztül hallottam normál hangerőnek. Én így hónapokig toleráltam, egyik szobatársamat nem zavarta, a másikat igen, ő többször is szóvá tette, de semmi változás. Amikor én szépen le akartam ülni vele, és normálisan megbeszélni, hogy figyu, ez meg ez van, xy már százszor szólt neked, és am engem is zavar, telefonálj nyugodtan, de ne légyszi, legalább ne olyan hangerőn, hogy fülhallgatón keresztül is tisztán halljam, akkor meg kivágta a hisztit, hogy ne dumáljunk bele az életébe, hát mi képtelenek vagyunk a kompromisszumra, stb. És akkor így napokig feltűnően duzzogott, csapkodta az ajtókat, meg ugyanúgy kva hangosan telefonált. És ja, összevesztünk, megsértődött. Én meg pl ilyen esetben nem érzem, hogy bocsánatot kell kérnem azért, mert megbántottam, én normálisan akartam megbeszélni, ő meg hisztizett. És én az ilyen jellegű esetekben nem kérek bocsánatot, mert azt gondolom, hogy hónapokig tűrtem valamit, amit normális ember alapból észrevesz, hogy am nem így kéne, az lett volna az alap, hogy nem ad okot arra, hogy szóvá tegyem. De ha már kulturáltan szóltam, és ő sértésnek vette, hisztizik napokig, akkor nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Mármint ilyen esetben, ha őszintén fejezném ki a sajnálatomat, akkor abból az lenne, hogy "sajnálom, hogy egy gyökér vagy", ami hát, nem segítene, minden más meg hazugság lenne. :D