Ezek a dolgok másokat is idegesítenek?

Apukám ugyanilyen. Gyerekkoromban rengeteget utaztuk az első osztályú mávos igazolványunkkal a klotyó melletti lehajtós kisülésen, mert ha a fülkés kocsiban már ült egy ember, ő nem akart bemenni. Mindig reméltem, hogy nem fülkés, hanem olyan négyüléses vonat jön. :D

A többit nem tudom, mert kertes házban él vidéken, és nem használ kütyüket, de simán el tudom róla ezeket képzelni. :)

Nekem ez már sok, mert mint látható, saját magadnak is kényelmetlenséget okozol vele, tehát érdemes megpróbálni hozzászokni ezekhez a helyzetekhez. Azt nem tudom, hogy kezelendő kategória-e, de nem kellemes.

Akkor a másik oldal:

Nekem nincs szorongásos betegségem, nem vagyok introvertált, sem embergyűlölő. Szeretem az embereket és nem kín közéjük menni.

-Mikor leülök a buszon és látom, hogy valaki keres helyet, beljebb húzódom, hogy kényelmesen elférjen. Qrvaszarul esik, mikor valaki odaül, majd azonnal el is ül onnan egy üres "kettes" helyre, amint lesz olyan. Az is rossz, amikor átverekszi magát a tömegen a helyért, majd mikor meglátja, hogy én is ott ülök, csalódottan állva marad vagy csak a fél fenekét teszi fel a székre, hogy még csak véletlenül se érjen hozzám. Félre ne értse senki, nem vágyom rá, hogy idegenek érjenek hozzám. De egy illatos, jól öltözött, barátságos csaj vagyok, mégis olyan szinten kikerülnek ilyen helyzetben idegenek, mintha leprás vagy büdös lennék...

-A lépcsőházban szabadon közlekedem, volt, hogy nekem segített a szomszéd bácsi megfogni a szemeteszsákot, amíg a kutyáimmal bajlódtam, volt, hogy én segítettem a házban lakó kismamának összecsukni a babakocsit. Mosolyogva köszönök és megyek a dolgomra. Felajánlom/elfogadom a segítséget, ha úgy van, de nem nyomulok. És igen, nálam is van ilyen lakó, aki kinyitja az ajtót, látja, hogy jövök, majd visszacsukja, mintha én lennék a "város szégyene". Esetleg goromba tekintettel néz ki a résre nyitott ajtón, hogy mikor takarodok már el. Pedig semmi nem történne, csak mosolyogva köszönnék neki, esetleg nyitva tartanám az ajtót, mikor kimegyek.

-Nem szoktam embereket bámulni, de szintén rossz érzés, mikor ránézek valakire és morcosan elfordul, mintha bántalmaznám a tekintetemmel. Néhány fiú vissza szokott mosolyogno vagy csak mosolyogva lesüti a szemeit, egy-egy lánnyal is összemosolyogtunk már spontán (nem kerestem a szemkontaktust, így alakult) és tök jólesett, hogy nem éreztem ezt a totális elzárkózást.

-A telefondugdosást megértem, de mikor valaki egy könyvtárban csinálja ezt vagy egy open office irodában, akkor őszintén nem értem. Mindenki azért van ott, hogy a saját dolgaival foglalkozzon. Minket ez nem érdekel, illetve nekünk is van annyi rejtegetni valónk, amennyi nektek. Mi is redditezünk munkaidőben. Nem rökönyödünk meg, ha egy kolléga is ezt teszi

De ugyanilyen szar érzés az is, mikor valakit előre engedek és mogorva arccal besurran előttem, mintha alap lenne. Ugyanilyen szar, mikor megkérdezek egy dolgozót, hogy hol találom xy terméket és úgy néz rám, mintha megöltem volna a családját.

Nem tettem ellenetek semmit baszki.

A leírtakból engem csak ez idegesítene:

"Nagyon idegesít, ha “belelátnak” a dolgaimba. Pl egyik nap mentem egy kávézóba a laptopommal, de csak középen volt hely, ahonnan mindenki rálátott a laptopom képernyőjére"

De hát mások vagyunk, nincs ezzel baj.

Pont ugyanilyen vagyok én is, ezek engem is zavarnak.

Még a fogalmazásod is hasonló. :D

Engem a legjobban még az bosszant ha belemásznak az intim zónámba, meg közel jönnek, megérintenek idegenek.

Ez azért érdekes, mert ismerőstől, vagy közeli személytől meg egyenesen igénylem, hogy közel legyen, megérintsen.