Gyerekkoromtól fogva sokat bántottak.Önbizalom hiányos lettem, sokszor nem merek semmire nemet mondani,nehogy megbántsam az illetőt.Nem tudok kiállni magamért ha valami történik,hanem utána gondolkozom el,mit kellett volna mondanom.Hova forduljak?

Nagyszüleim kezdték otthon,( folyton ordítottak velem,és emberszámba sem vettek)az iskolában az osztálytársak folytatták. Rátett az,hogy nem voltak szüleim,hogy kisgyereknek duci voltam, és ráadásul az egyik szemem néha úgymond elcsúszik, ami a legnagyobb hiba a testemen. Most,hogy felnőtt nő lettem,úgy érzem abszolút nem vagyok életrevaló,mert mindentől félek,és folyton az van bennem" hogy ki mit fog szólni". Óriási megfelelési kényszer van bennem, ha teszek valamit, rögtön annak a követelménynek akarok megfelelni,amit otthon tanultam..pedig már más környezetben élek, saját környezetben. Egyszerűen semmi rosszat nem tudok levetkőzni,amit otthonról hoztam. Mit tudnék tenni? Nemet nem merek mondani,kiállni nem merek magamért, csak folyton tűrök mint a birka. Ha meg eldurvul a helyzet, akkor még képes lennék annak is,hogy nekimenjek valakinek, mert már nem bírom tovább az adott helyzetet,és kivetkőznék önmagamból.A hajam nem merem úgy viselni,ahogy akarom,mert rögtön nagyanyám szavai csengenek a füleimben,(úgy nézel ki mint a döde leány) mert belém táplált egy bizonyos modellt, hogy hogyan is kéne mindennek kinéznie rajtam,és hogyan kellene élnem az életemet. Nem tudok ettől a béklyótól szabadulni,pedig ők már messze vannak innen. Ha hozzáfogok valamihez" áh úgy sem tudom megcsinálni", meg hülyén áll a kezemben a seprűnyél, és ilyesmik.Valakinek van hasonló tapasztalata?