Mitől függ, hogy ki mennyire viseli jól az egyedüllétet?

Simán mit dobott a gép. A társas lény meg tipik félrefordítás, social creature, ami azt jelenti, hogy társasági. Hiába mondja mindenki, hogy a magyar a világ leeegkifejezőbb nyelve, ez mégsincs így, mert mindkettőt félre lehet érteni. A társas nem párkapcsolatot jelent, a társasági nem extrovertáltat.

Ez csak annyit jelent, hogy kellenek emberi kapcsolatok, de pont amit leírsz, mindenkinek más mennyiség. Van, akinek kell párkapcsolat, van, aki évi 2x találkozik régi barátokkal és elvan.

Ez ugyanaz, mint hogy szereted a lencsefőzeléket, vagy nem? Azért sem tettél semmit, nem függ semmitől.

Szívesen megosztom Veletek a valós történetemet, hogy hog jutottam el a szinte társfüggőből a tökéletesen autonóm személyiségig.

Jelenleg egy 50-es, egyedül élő pasas vagyok, aki maga lakja a saját lakását egymagában.

Node ez nem volt mindig így.

A szülőkkel és a húgommal 4-en alkottunk egy családot, hatalmas, vidéki, többgenerációs házban éltünk és a vállalkozásunk is családi volt. Hála Istennek nem voltunk az a retardált, másokat követő "trendi" család, hogy kötelező utálni mindenkinek mindenkit és emiatt 4-en 8-felé költözni, egóból megmutatni, hogy "mit nekem nagy házban lakrész és verem a mellem egy albérletben." SZóval ez így működött. A szüleink házassága normális volt, nem kuffantott senki félre, számunkra a húgommal az lett az etalon, hogy egy életre választunk párt. Apám is özvegy maradt anyánk halála után, nem nősült újra. Igaz, 3 tagúvá zsugorodott a család. Nekem totálisan értelmezhetetlen volt az a sok sok válás, amiről hallottam a szűkebb és tágabb környezetemben.

Aztán a kilencvenes években lett egy barátnőm. Akivel két évig csak sokat voltunk sülve-főve együtt, majd hozzám költözött. Jó volt a kapcsolat, a család így gyarapodott plusz egy fővel. Aztán a húgomnak is lett párja, - nem mellesleg a sógorommal 23 éve együtt is van - és így egy nagy család lettünk. Aztán az én páromnak voltak ilyen unszolódásai, hogy ne így lakjunk, ilyen sokgenerációs kolóniaként, így vettünk egy házat és oda kiköltöztünk ketten. Aztán évekkel később vissza, mert a 2008-as válság miatt muszáj volt.

Node 2013-ban, 15 év párkapcsolat után a párom elhagyott. Na azt a krízist nem kívánom senkinek. Még apámnak is mondtam, hogy az ő megözvegyülése, bármely morbid is legyen, még mindig elviselhetőbb lehetett, hiszen ők jóban voltak, tényleg a halál választotta el egymástól őket, de nem kellett csalódni. (Ez az akkori érzelmi állapotomat tükrözi.)

A szakítás után egy szűk évvel elkezdtem ismerkedni. De sajnos nagyon rossz kapcsolatok jöttek. Rigolyák, hibakeresések, ellenségképkomplexusok, stb stb. Lényeg az, hogy bármennyit görcsöltem-elengedtem-lazán vettem-megint rágörcsöltem, stb, hosszasan egyedül maradtam. Belefáradtam, belefásultam abba, hogy párt keresek, de mindig csak konfliktoid nőket dobott a gép. Egy ideig rám illett az "INCEL" szó is, az a nőgyülölő önkéntelen cölibátusos pasi képe, aki ugyan akar párt, de nem talál és megutálja az egészet. Namost ezt a frusztrációt idővel leváltotta a tökéletes szellemi autonómia. Nem is kívánok együtt élni senkivel. Idegesítene, ha valaki itt sertepertélne köröttem 0-24-ben. Lassan egy éve pedig van is egy kapcsolatom, de ő is autonóm, én is, így minőségi szabadidőtöltést szoktunk, de nem akarjuk szorosabbra fűzni. És ez neki is elég, nekem is elég. Őt is tizensokév után dobták, engemet is. Gyerek nincs egyikünknél sem. Szeretem az énidőt. Nekem tökéletesen megfelelel, hogy a magam életét élem, aminek része egy kapcsolat egy nővel, de nem meghatározója. Szánalommal hallgatom a nős kollégáim sztorijait hisztis, csípőre tett kezű, tűzrőlpattant, érdekérvényesítő "menyecskékről", asszonyokról, behódoló férfiakról, meggyötört, önfeladó férfitársakról. Nem tudnám elképzelni magamat már olyan élethelyzetben.