Valóban létezik olyan hogy egy ember szociopatává képzi magát?

A klasszikus pszichopátia genetikai okokból alakul ki. Egy ember pszichopataként születik, vagy sem.

A pszichopátia másik rokona a szociopátia, ami igen, ki tud alakulni születés után is, hajlamosító tényezőkkel együttvéve.

Utóbbira jó példa, ha egy kisgyereknek a szeme előtt ölik meg a szüleit, háborús övezetben nő fel, vagy olyan más olyan traumatikus események történnek fiatalkorában, ami miatt kialakulhat a szociopata viselkedés.

Ez azonban nem egyenlő a te példáddal, hogy 15 éves korodtól gore tartalmakat nézel. Hozzászoktál a látványhoz, ennyi történt. A szociopatizmus egy kiiiiicsiit más tészta.

Te már nem leszel szociopata.

Viszont én is ugyanolyan voltam/vagyok, mint te, és későbbiekben pont emiatt a tolerancia miatt válaszottam ehhez passzoló szakirányt, amivel hasznos dolgot teszek a társadalomban azzal, hogy nem rettenek el, ha ilyet kell látni. :)

Hallottam olyat Puzsértól, hogy valaki funkcionális pszichopata lesz.

Ez amolyan alkalmazkodás az élet farkas törvényeihez.

Szóval érez empátiát, de a siker vagy boldogulás érdekében figyelmen kívül hagyja.

Hát csak hogy adjak egy elképzelést hogy képződik egy ilyen személyiségzavar :

Nagyon fiatal koromban (1-5) évesen össze vissza voltam adogatva emberek közt hogy vigyázzanak rám, mert a szüleim dolgoztak. Na már most, ezeket az embereket nagyon nem szerettem, rosszul éreztem magam náluk. Nem volt senki akire számíthattam volna, hisz az emberek akik vigyáztak rám az rossz érzéseket váltottak ki belőlem és sehová sem tudtam menekülni, nem volt szabad kimutassam hogy rosszul érzem magam.

Aztán ott volt apám. Apám egy nárcisztikus, érzelmi bántalmazó alkoholista. A legelső emlékeim azok, ahogy anyámmal brutálisan veszekednek, a legnagyobb traumám amikor a szemem előtt részegen fojtogatta. Rendszeresen érzelmileg bántalmazta, megalázta, kihasználta, manipulálta kénye kedve szerint. Ezeket fiatal gyerekként látni olyan hatással volt rám, ahol ha empátiát éreztem akkor borzalmasan szenvedtem. Mindig sírtam amikor veszekedtek és féltem de nem volt hová menekülnöm és a dolgok nem változtak. Így hát ebben a helyzetben úgy tudtam megvédeni magam, hogy az agyam lekapcsolta bennem az érzelmi empátiát. Egy idő után már nem sírtam emiatt és az érzelmi kötődésem is megszűnt. Édesanyám irányába kitartott még egy ideig de idővel sajnos megszűnt. A gyerekkoromra és tinikoromra árnyékot vetett apám nárcisztikus bántalmazása. Borzalmasan önbizalomhiányos, szorongó, mélydepressziós voltam miatta. Tönkretett mindent bennem érzelmileg és nem tudtam hová menekülni. Senki nem volt aki elmagyarázta volna hogy ő egy nárcisztikus és édesanyám és én az áldozatai vagyunk, senki nem fogta fel mi is történik valójában. Megbénított és tönkretett az a mélydepresszió amit éreztem. Egyszerűen semmire nem voltam képes. Éveken keresztül úgy éltem hogy minden egyes nap csak meg akartam ölni magam hogy végetvessek a szenvedésemnek. 20 -21 éves voltam amikor egy öngyilkossági kísérlet után pszichológushoz fordultam. Aztán még évekig tartott mire eljutottunk ehhez a diagnózishoz és ha nem lett volna a depresszió, valószínűleg soha nem derül ki a személyiségzavar. Éreztem hogy valami nincs rendben velem, de soha nem láttam magamra annyira hogy lássam mi a baj. Nem volt tudatos a viselkedésem, számomra ösztönszerű volt a hazudozás és a manipuláció. Ösztönszerű volt hogy kihasználok és bántok másokat. Ami a legfurcsább hogy mindeközben hogy ezeket csináltam, én nem így éltem meg. Soha nem éreztem magam hibásnak vagy soha nem éreztem bűntudatot vagy empátiát és soha nem is szúrt szemet számomra.

Van egy olyan vetülete is a dolognak hogy nagyon szeretek törvényt szegni. Dillerkedni, lopni, ittasan vezetni, drogokat csempészni ... adnak egy borzongást ami nagyon addiktív. Ennek ellenére meg tudom állni, ha meg kell állni, de ettől függetlenül imádok bűnözni és soha még csak meg sem fordul a fejemben a lebukás esélye.

Mindent összevetve jóval összetettebb ez a dolog mint amennyi első slukkra látszik. A látszat ellenére vannak érzéseink és mi is szenvedünk ettől az egésztől. Az életem gyakorlatilag egy hedonista ámokfutás, nem vagyok képes normális ember módjára élni, jó eséllyel vagy börtönben vagy a temetőben végzem nagyon hamar ha nem figyelek oda. Ezenfelül nagyon magányos így élni, nem igazán vagyok képes baráti és romantikus kapcsolatokat fenntartani.

És nem, nem vagyok sorozatgyilkos :D