Nem tudok dolgozni már egy éve, kezeltetem magamat, de semmi nem segít, mit tehetnék?

Gyogyszert szedsz? Mert en meg csak olyat latok, hogy a gyogyszertol valaki visszater az osszeomlas elotti szintre es ujraindup az elete. Meg olyat, akinek megy az elete, a penze terapiara, de igazabol csak aznap van jol, amikor megy terapiara.

En nem ertem ezt az elbol gyogyszer-ellenes gondolkodast, mikor minden lobby.

Anyukamon is vegigneztem, ahogy nyelni sem tudott, egy roncs lett napok, par het alatt, aztan egy antidepresszans kb harom het utan elkezdett hatni es a hatodik heten vissza tudott menni dolgozni.

Persze, evekkel kesobb johet ujabb, de pl o korabban latta a jeleket es mar tudta, hogy volt segitseg.

A gyerekkorod senki nem tunteti el, de a jelenben ez a panik ez eltuntetheto.

"amint állásra kerül a sor, megint jön a roham, torzul minden, úgy érzem nem vagyok jelen, lebénul a testem, remegek"

Hehe, ezzel mondjuk elég sokan így vannak.

Nyugtató elvonás után kerültem ilyen állapotba. A megoldást nem tudom, mivel még én sem épültem fel, dolgozni nem tudok.

A mentális betegségekből, álapotokból való gyógyulás valóban nem időre megy. Az biztos, hogy a stresszelés a pénzen, munkán, stb rontja.

Valóban nem csettintésre működik, de ha ezelőtt nem volt probléma a munka, akkor azért egy év után már el lehetett volna jutni arra a szintre, hogy munkaképes legyél. Legalább részben. Lehet, hogy nem megfelelő a terápia? Vagy nem megfelelőek a gyógyszerek?

Igen, tudom, van az a nézet, hogy egyáltalán nem baj, ha egy gyógyszertől négyszer rosszabbul érzed magad, mint amilyen az eredeti panasz, mert hát "majd ha hozzászokik a szervezeted", akkor jobb lesz. Majd valamikor 8-10 hónap múlva. Na, ez az, ami nettó baromság. És sokszor az van, hogy az ember kap egy "gyógyszert", amitől a pusztulatban érzi magát, aztán fél év múlva, amikor már megszokja a mellékhatásokat, és úgy érzi, hogy az utóbbi fél évhez képest kicsit jobban van, akkor ráfogják, hogy "ugye, hogy hatott a gyógyszer". Hát nem. Az, hogy fél évig szenved az ember, aztán rájönnek, hogy hát lehet, hogy mégis más kellene, aztán újabb fél év, mire kiderül, hogy talán megint egy másabb kellene, az egyszerűen nem hatékony. Ha én valami olyan durva mellékhatást tapasztaltam, egyből jeleztem a pszichiáternek. Alapelv a gyógyszerekkel kapcsolatban, hogy a mellékhatásnak tolerálhatóan arányban kell lenni az általa kezelt problémával. Amikor a mellékhatás már a betegséggel összemérhető mértékű, vagy netán komolyabb is annál, akkor az a gyógyszer nem jó. Nem azért szedek gyógyszert, hogy hónapokig rosszabbul legyek, mint ami miatt felkerestem. Meg aztán a pszichiáter nem fogja vállalni a felelősséget a tetteimért, amiket amúgy "gyógyszer" nélkül nem tettem volna meg. Volt olyan gyógyszer, amitől nagyon durván agresszív lettem, ha rámjött az ötperc, kukákat burogattam, meg hasonlók. Az ismerőseim kb. negyedével "sikerült" összevesznem, pedig 2 hétig szedtem összesen. (Persze, amikor visszamentem jelezni, hogy ez így nem fog menni, az asszisztens néni kedvesen megjegyezte, hogy talán uralkodnom kellene magamon. Igen, basszus... talán akkor nem kéne olyasmit beadni, amitől egy tomboló vadember leszek.)

Félre ne érts, nem vagyok gyógyszer-ellenes. Csak tény, hogy a pszichiátriában nincsenek olyan diagnosztikai eljárások, amik megmutatják, hogy milyen gyógyszeres kezelés lenne az adott esetben a megmegfelelőbb. A gyógyszerek felírása részben találgatáson alapul. Persze, vannak egzakt dolgok is, pl. depresszióra antidepresszánst célszerű írni, de hogy azon belül melyiket, SSRI-t, SNRI-t, MAO-gátlót, vagy egyéb mást, arra már nics egzakt módszer. Nyilván nem fog egy gyógyszer sem csodát tenni, de aminek a mellékhatásai durvábbak, mint maga a panasz, és/vagy hetek után sem látszik semmi javulás, ott felesleges, és káros fél évet várni azért, hogy hátha majd valami csoda történik, és jobb lesz. Akkor el kell könyvelni, hogy neked az a szer nem vált be, és ki kell próbálni valami mást.

Pszichológusból sem mindenki képes mindenkivel együttműködni. Nekem konkrétan volt "szerencsém" olyanhoz, aki miután kifaggatott a magánéletemről, 40 percen át arról győzködött, hogy a barátnőm valójában nincs is kórházban, hanem ez csak egy kifogás, és megcsal. Ezt abból vonta le, mivel a csaj nem akarta, hogy bemenjek hozzá. Nem csak én, hanem az anyján kívül senki, mert cikinek érezte, ha úgy látnám. Konkrétan összetörte magát, lábtöréssel, bordarepedéssel, meg komoly zúzódásokkal került oda. Biztosra tudom, hogy nem vert át, miután felépült, a zárójelentését is láttam. De a pszichológus a foglalkozás nagy részében arról próbált meggyőzni, hogy szakítsak a barátnőmmel, mert megcsal. Ez volt vele az első, és az utolsó "foglalkozás". Kerestem egy másikat, aki nem azzal volt elfoglalva, hogy a saját frusztrációit és képzelgéseit a páciensre kivetítse. (De olyanról is tudok, hogy zaklatás miatt keresett fel egy nő egy pszichológust, ő pedig még arról győzködte a nőt, hogy hívja fel a zaklatóját, és beszélje meg vele, hogy neki ez rosszul esik...)

Ezeket csak azért írom le, mert könnyen lehet, hogy nem a megfelelő emberek kezelnek. Ennyi idő után egy középsúlyos depresszió, meg egy generalizált szorongás már bőven olyan szintre hozható lenne, hogy mellette az ember elfogadható életvitelt folytasson.