Fiúk, főleg huszonévesek, ti szoktatok sírni?

Én ugyan 31 éves vagyok, de mivel nemrég múltak el a huszas éveim, talán még belefér a válaszom.

Sosem engedem, hogy bárki sírni lásson, de még csak el sem mondanám a környezetemnek, ha épp' megtörtént, mert azt is szégyellném, ha megtudnák, szóval igen, kizárólag a szobám magányában vagyok rá képes.

Igen, általában diszkrét könnyezésben merül ki a dolog, de jobban is ki tudok borulni, attól függ mi az ok (nyilván nem semmiségek, komoly ok kell hozzá). Ilyen a depresszió, szeretett személy/állat elvesztése, faterom hozzámállása (mindig is vágytam a szeretetére, de ellök), vagy csak időnként teljesen kimerülök mentálisan, plusz a borderline keze is benne lehet talán.

Vannak jobb és rosszabb időszakok.

Ami a rendszerességet illeti, ez is változó. Nagyon rossz passzban előfordul(t), hogy néhány napig (kb. 3-4) naponta rámjön/jött, de zömmel az van, hogy hónapokig egyben vagyok és amikor színültig telik a sz@rtartály, akkor ömlik ki a tartalma, ilyenkor van az előbb említett pár nehéz nap, utána megint bírom a strapát egy ideig.

Én személy szerint kb. 3-4 havonta sírok, általában akkor szoktam amikor már úgy érzem, hogy "rámfér", úgymond. Van egy pár film amiről tudom, hogy mélyen hat rám és ezeket szoktam megnézni, természetesen egyedül (sokszor csak könnyezek, ritkán zokogok). Nem bírnám ki, ha látna bárki is ilyenkor, mindig elrejtem az érzelmeim a hétköznapokhan is. Semmi mástól nem vagyok képes sírni viszont, csakis a filmektől.

Nemrég meghalt apukám és az ő halála miatt sem sírtam azóta és kétlem hogy valaha fogok, hiába volt jó a viszonyunk.

20F

Én 24 éves srác vagyok, viszonylag rendszeresen szoktam sírni.

Valakinek a halála viszont még soha nem sírtam, az összes családtagom és közeli ismerősöm aki meghalt, az hosszan tartó betegségben, súlyosan szenvedett, én mindig úgy gondoltam rá, hogy nekik már megváltás volt a halál, nem kellett tovább magatehetetlenül, magukról nem tudva, fájdalmak között élniük. Ha valamelyik idősebb rokonom hirtelen halna meg, akkor is úgy lennék vele, hogy egy hosszú, tartalmas élet után megpihentek, és nem kellett eljutniuk addig a szintig, hogy úgy szenvedjenek, mint akikről fentebb írtam, illetve addig sem, hogy nem tudjanak magukról, ne ismerjék meg a saját gyereküket stb. Viszont ha a szüleim vagy fiatalabb rokonom, ismerősöm halna meg hirtelen, akkor biztosan sírnék miatta.

Úgyhogy én általában a magam bajai miatt szoktam sírni, elég magányos, és valószínűleg depressziós is vagyok. Nyilván lehetne azt mondani, hogy másoknak sokkal súlyosabb gondjaik is vannak, mint nekem (pl. a fent említett súlyos betegségek), de nekem ezek jelentik a gondot jelenleg, úgyhogy ezek miatt sírok. Hogy mire gondolok? Magány, hamis barátok, akik elhagytak/megbántottak/sosem voltak igaz barátok, csak kihasználtak stb., lányok akik nagyon csúnyán bántak velem, szóval ilyenek.

Helyszín? Alapvetően itthon szoktam csak sírni. Néha csak könnyezem egy kicsit, aztán megpróbálom elterelni a gondolataimat, vagy lefoglalni magam, és elmúlik. De néha (kb. hetente) rendesen is szoktam sírni, akár zokogni. Jellemzően esténként és hétvégén szokott legjobban rámtörni amúgy.

Máshol, utcán ritkán sírtam csak. Pl. legutóbb mikor egy lány nagyon csúnyán megbántott, konkrétan a lelkembe gázolt olyasmivel, amiről tudta jól, hogy nagyon fog fájni. Na akkor amíg hazaértem, az utcán meg a villamoson végig sírtam, de nem hangosan. Előtte meg (ez több éve volt) az első autósoktatóm, aki egy utolsó tapló bunkó volt, olyan szinten ordítozott velem, miközben nem csináltam semmi durva hibát, hogy mikor kiszálltam a kocsiból, sírva fakadtam, és ekkor is hazáig sírtam. Itthonról sírva felhívtam a szüleimet, másnap meg bementem az autósiskolába, és oktatót váltottam. Érdekes, az új oktatóm soha nem ordítozott velem, még akkor sem, ha rosszul csináltam valamit, mégis megtanultam tőle normálisan vezetni.