Miért csodálnak egyes velem egykorú emberek az ismerősi körömben, ha semmi csodálatra méltó nincs bennem?

Különösebben nem vagyok sikeres a tanulmányaimban, legnagyobb jóindulattal és túlzással is az átlag alja, amit produkálok, magánéletem nyilvánvalóan romokban, jelenleg a mentális összeroppanás határán állok. Ez egyszerűen nem csodálatra méltó. Ebben maximum az a csoda, hogy még nem kötöttem fel magam a legközelebbi fára, de még az sem, mert aki jobban ismer, az tudja, hogy a mélypontokon is csak az tart vissza, hogy mi van, ha még ezt is elcseszem és akkor majd mind gondol rólam mindenki, aki erről tudomást szeezt.

Erre tök random emberektől a környezetemből olyan megjegyzéseket kapok, hogy annyira csodálnak, milyen szorgalmas vagyok, milyen kitartó, milyen pozitív, milyen jó barát, bárcsak ők is ilyenek lennének. És ezt egy közeli barátomtól is megkaptam.

Egyszerűen nem értem mire fel. Szörnyű barát vagyok. Ha a saját érdekem azt kívánja, simán keresztül húzom bárki számítását, akár a saját barátaimét is, nem tudok egyszerűen biztató szavakat mondani a másiknak, hogy az tényleg jó legyen, csak kínos az egész. A pozitív hozzáállásomról meg nyílt titok, hogy kamu, csak igyekszem nem rontani a helyzetemet, meg nem elcseszni mások kedvét.