Mi motiválja az alábbi történetben az őrnagyot és a kémiatanárt? Valahogy nem értem.

Az őrnagy ahhoz szokott, hogy hagyják nyerni, hiszen hatalmi pozícióban volt. Biztos unta már, hogy nem játszhatott egy jót, nem derült ki addig soha, hogy végülis mennyire jól játszik. Aztán amikor végre jól elverték, akkor egyrészt elismerést érzett az ellenfele iránt ("ez igen, sokkal jobb játékos nálam, sportszerű versenyben nyert"), másrészt később látványosan kivételezett vele, nehogy azt mondja valaki is, hogy direkt szivatja bosszúból, hogy a későbbi "komoly ellenfeleit" ne riassza el. De főleg inkább az elismerés dominált.

A kémiatanár ugyanez pepitában.

A merészség/talpraesettség tisztelete. Ahogy #2 is írta, akinek hatalma van, az szinte csak seggnyalókkal találkozik, márpedig akinek tartása van, abból az ilyesmi undort vált ki.

A sztori "tanulsága" az utolsó bekezdés alapján az, hogy a magyar politikában nem érték a kurázsi, a tartás, és a merészség, hanem az, hogy tudd, kinek kell benyalni. A hadnagyban és a professzorban van tisztelet az emberi értékek felé, a politikusoknál meg a gerinctelenekre van igény.