Hogy bírnátok, ha egy év alatt elvesztenétek apátokat és két nagyszülőtöket is?

Nagyvonalakban tudok mihez viszonyítani: nekem apám és az utolsó nagyszülők között volt nagyjából két év.

Én a nagyszülők elvesztésében addigra már "gyakorlott" voltam, apám halála kicsit komplexebb probléma volt. Az az igazság, hogy ezt az ember jó eséllyel idővel úgyis megtapasztalja. Jó, ha tudod, hogy lesz valahogy nélkülük is, lesz életed, és ők éppen ezért neveltek fel téged.

Nem azért adtak életet neked, hogy azt eldobd!

Nekem volt egy olyan évem, amikor 6 szerettemet búcsúztattam el egymás után...

kb 4évente pedig minimum 1 temetés becsúszik. Nemrég egy csoporttársamat temettem, aki a 30-at se töltötte be. Öngyilkos lett...

Ahogy idősödik az ember, úgy gyarapszik a köreiben a halálok száma.

A halál minden pillanatban fogja az életünk kezét és kíséri őt.

Bárhol bármikor megtörténhet. Sokan elfeledik ezt.

Gyászold meg a magad módján, ám ne engedd, hogy szélsőségekbe csapj át.

Majd éld azt az életet melyet ők adtak neked és hozd ki a legjobbat magadból, hogy ne vesszen el szeretetük, több éves törődésük, s mindaz, amit adtak neked.

Tanuld meg szeretni és értékelni az életet!

Azzal, hogy feladod... lehet megszabadulsz gondolataidtól, ám akik ismernek, szeretnek azoknak csak gyarapítanád a temetések számát, azt a fájdalmat növelnéd másokban, ami elől elmenekülnél.

Ne menekülj, fogadd el, akármilyen nehéz is. A világon minden a tudatos elfogadás, felfogás és annak feldolgozásán alapul.

Sírj, ordítsd ki magadból, ha jól esik, ám maradj velünk az élők között s remélem x idő után olyan kérdéssel jössz ide is vissza, pl milyen könyvet javasoltok, vagy milyen helyet egy jó túrához stb.

Mielőbbi jobbulást és kitartást!

Először apuval közölték, hogy találtak valamit tüdőszűréskor. Elkezdték a vizsgálatokat, közben nagyapámnál diagnosztizálták a rákot. Miközben szépen lassan leépült, aput megműtötték kétszer is, mert elsőre nem sikerült, hogy kiderüljön, rák-e az is. Végül nem az volt, de nagyapám közben meghalt. A temetése után 2-3 héttel apu leesett a létráról, leszakadt a lábfeje. Vissza a kórházba. Még ki sem jött, mamám hirtelen meghalt. Mindez alig néhány hónap alatt.

Ez van, összeszeded magad és lépsz tovább. Lesz ez még rosszabb is. Minél tovább élünk, annál több számunkra fontos embert fogunk meggyászolni. Gondolj bele, ha száz évig élsz, még a saját gyerekeidet is láthatod meghalni. Ez van.

Gondolj arra, hogy a nagyszülők már leélték az életüket, szép kort megéltek. Apád is beteljesítette, ami neki rendeltett: családot alapított, lett gyereke, látta őket felnőni is. Teljesen jó.

Kérdező, most gondolj bele abba, aki pár év alatt csak olyan embereket veszített el, akiknek még ez sem adatott meg. Fiatal, 20-30 éves, felnőtt, de valójában még nem élt emberek haltak meg mellőle.

Nekik soha nem lehetett gyerekük. Nem öregedtek meg. Egyik barátom sok-sok küzdelem es kitartás árán kezébe kapta a diplomáját. 1 hónapot dolgozott vele, a munkája volt a hobbija, mindenki szerette, egyszercsak egyik reggel összeesett és meghalt. Na?

Szomorú lennék, de menne tovább az élet.

Hozzáteszem: van feleségem és két gyerekem, valamint egy testvérem, aki szintén családos.

Azt gondolom, a saját család, saját gyerek megléte esetén sokkal könnyebb (persze akkor sem könnyű) feldolgozni idős felmenőink halálát.

Kérdező, te hány éves vagy és milyen családi helyzetben vagy? Testvéreid vannak?

Senki nem tudja hogy hogyan viselne egy ilyen veszteséget.

Nekem nem volt jó a kapcsolatom anyámmal és azt hittem nem fog megrázni majd ha elmegy. Aztán amikor meghalt fél évig alig tértem magamhoz, ha rá gondoltam sírni kezdtem és kifelé is látták rajtam mások, hogy megviselt. Sok idő volt amíg rendbe jöttem.

Ha előtte kérdezed akkor simán rámondtam volna, hogy a nagyszülők elvesztése az élet rendje, azt el lehet fogadni, a szülővel meg attól függ mennyire szoros a kapcsolat, de hogy engem anyám elvesztése nem fog annyira súlyosan érinteni.

Aztán jött a valóság. Még 2 év után most is nehéz arra gondolni, hogy már nincsen.

Én 1 éven belül veszítettem el a papám és apám. Papám rákos volt és szenvedett, szegény. Apám teljesen egészséges, sportos ember volt, 50 éves és egyszerűen csak megállt a szíve. Nem szívroham. Csak megállt. Fel se fogta, hogy vége. Ez történt szeptemberben. Azóta kész vagyunk. Anyám, húgom, én. Én is hasonlóan vagyok, mint te, de mivel nekem van egy húgom, aki még csak 13 éves, így ha bármi történne anyámmal, nekem az öngyilkosság nem opció, sajnos.

Egyébként mindig is utáltam élni, ez nem új dolog nálam. Viszont amióta ennyi szar történt, azóta főleg nagyon remélem, hogy valami elvisz minél hamarabb. De ha mégis, egyértelmű, hogy nekem nem lesz soha párkapcsolatom és gyerekem. Rühellem az életet, amit senkinek se kívánok. Nem lenni milliószor jobb, mint lenni. És senkihez nem akarok soha közel kerülni, hogy ne kelljen újra szenvednem vagy neki, ha én halok meg először.

Úgyhogy, hogy hogy bírom? Nehezen. És jobb nemigen lesz, mert minden nap egyre csak jobban és jobban utálom a létet.

Javában terhes volt a feleségem az első gyerekünkkel, amikor kiderült a nagymamámról, hogy rákos, és a dédunokáját 3 hónap híján nem érte meg. A gyerekem egy hónapos volt, amikor kiderült anyámról is, hogy rákos. Neki innentől számítva még két hónap jutott az életből. A hagyatéki tárgyaláson nézett a jegyző, hogy "várjunk már, ez az ügy a nyáron lement már", majd rádöbbent, hogy "basszus, ez az örökös?!" Maradt egy nagybátyám a felmenők közül, és ennyi.

Már csak hab volt a tortán, hogy a feleségem is lebetegedett közben. Emlékszem, amikor letoltam anyámat egy cigire az elfekvőből, és közben hívott a feleségem, hogy tudnék-e sietni, mert be kéne vinnem a sürgősségire, mert szarul van. Neki szerencsére nem végzetes baja volt, de azért hosszú gyógykezelések jöttek.

Aztán később láttam, ahogy egy ismerősömnek az apja dec 24-én rosszul lett, és meghalt, majd még Szilveszter előtt követte az anyja is. Akkor rájöttem, hogy van ilyen. Az élet egy aljas és kreatív forgatókönyvíró.