Hogy viselitek lelkileg a dolgozói szegénységet (nyilván, akiket érint)?

A férjemmel mindketten dolgozunk 18 éves korunk óta, mellette tanultunk, spóroltunk, megjártuk pár évig külföldet is, hogy ott össze tudjuk gyűjteni egy ingatlan árát, szóval nem azok a fenekünkön ültünk az elmúlt 10+ évben.

És most, hogy elmúltunk 30 évesek, olyan borzasztó azzal szembesülni, hogy nem tudunk egyszerűen normális, középosztálybeli módon megélni :/ Van két pici gyerekünk, (a második most született), szóval én még itthon vagyok gyeden, a férjem melózni, és csak azért van saját ingatlanunk, mert külfőldön összeszedtük a rávalót (és pár millió hitel még így is kellett).

És akkor ennyi, itt megállt az életünk, azt érzem. Minden hónapban kifizetjük a kötelezőket, kaja, rezsi, benzin, stb. és a maradék pénz minden hónapban elmegy valamire, téli bakancs kell a gyereknek meg nekem, aztán a kocsit kell szervizelni 60 ezerért, aztán megint jön valami és akkor a vége, hogy minimális pénzösszeget tudunk félrerakni, pedig nem is élünk nagy lábon.

A házfelújítással emiatt nem tudunk haladni, mert brutál drága minden anyag és szaki. Nyaralás nem fér bele. A gyerekeknek nem tudunk félrerakni, pedig szerettünk volna.

Nyilván félrerakunk valamennyit, mint írtam, de az mindig elmegy az élettel járó dolgokra, semmi extrára nem kőltünk.

Tudom, örüljek, mert másnak otthona sincs meg miért nem mentünk mindketten IT-mérnöknek, mert aki nem az, pusztuljon nyugodtan.... De olyan elkeserítő ezt látni, hogy dolgozunk tisztességesen, spórolunk, odafigyelünk és mégis egyre kevesebbre jut mijden hónapnan....