Mi számodra a normális élet 20-30 éves kor között?

Nem ismerek olyan embert, aki teljesen "normális", minden tekintetben, minden helyzetben, a kérdésnek nem sok értelme van.

Vannak etikai, erkölcsi, társadalmi normák, anyagiak, család stb. amit biztosítani szeretne magának mindenki. Sokaknak ez már megvan 20-as, 30-as éveire. De mi jön ezután?

Ha ez megvan jön az üresség, ami ellen tenni kell valamit, különben élőhalottá válunk. Új célokat kitűzni, új embereket megismerni állandóan, és ez így megy tovább a végtelenségig, halálunk napjáig.

Peace ✌️

28/F

Szerintem a magánélet és a munka egyensúlya.

A harmónia megléte, az (lenne) a normális!

Most csak bármi kontextus nélkül álmodozva, inkább a 30-as évekhez közelítve a témát:

A szüleiddel jó a kapcsolatod, el tudtak indítani az életben szeretettel, egészséges gondolkodással, esetleg anyagiakkal is, és tudod hogy ha baj van, rájuk számíthatsz.

Van egy kisebb kezdő lakásod, esetleg autód.

Vannak céljaid, hobbid, és szakmai tudásod, építed a karriered hogy a 30-as éveidre fentebb tudj lépni a ranglétrán. Látod magad előtt a jövőt.

Van párod, barátaid, esetleg tervezitek az össze költözést gyerek vállalást, vagy talán már van is gyermeked.

Ha kontextusban nézem, akkor nekem az volt a fontos, hogy 25-30 éveim között éreztem a fejlődést, hogy anyagilag, emberileg előrefelé tartok, voltak kilátásaim, álmaim, céljaim. Ezek kellenének hogy meglegyenek.

De ezt látom 70-80 éves embereknél is, a célokat és terveket. Valahol ez élteti őket. Nem azon gondolkoznak, hogy holnap meghalhatnak, hanem azon, hogy mennyi mindent fognak még csinálni.

Nekem ez az időszak a tanulásról, magad bedolgozásáról, a szekér beindításáról szól. Arról, hogy legalább a nullára, az alapra eljussak, amire már könnyű építeni. Hogy ne akkor bánj dolgokat, mikor már nehezebben tudsz belőle kikeveredni (ha egyáltalán) vagy nem tudod már helyrehozni a dolgokat.

Én nem tervezek gyereket, de magam is késői gyerek vagyok (anyukám 40 évesen szült), így ha szeretnék is, 30 éves korom előtt nem ezen járna az eszem. Ez a kérdés úgyis akkor időszerű, mikor már az embernek van hova hazavinni azt a gyereket és van miből etetni és mellette nem sóvárog a folyamatos csapongás után, amit gyerektelenként felhőtlenül űzhetett.

Amikor az ember még nem éli meg lefokozásnak és érvágásnak azt, ha tanul vagy kockáztat a karrierjében, amikor még nem hagy olyan mély nyomot egy elhibázott döntés, szerintem akkor kell ezt meglépni, mert később már sokkal nagyobb áldozat és nyűg. Kollégám mondogatja mindig, hogy akkor kell gondolni a hátfájásra, mikor még nem érzed és igazából szerintem ez sok dologgal így van.

Nekem a húszas éveim egy része sajnos azzal telt, hogy féltem a harmincas éveimtől, de minél közelebb vagyok ehhez a számhoz, annál inkább várom. Megvan a kis kialakult ezköztáram a helyzet kezelésére és a tervem is a következő 10 évre. Így már kevésbé kétségbeejtő az egész. Amikor arcon vág az idő múlása, mert azt hitted, hogy ráérsz, az sokkal mocsokabb dolog, mint az, ha folyamatosan ott lebeg a fejedben valahol, hogy egyszer te is megöregszel és egyszer elmúlik az újdonság varázsa is. Mi lesz utána?

Szerintem ilyenkor kell kipróbálni magát az embernek különböző munkakörökben, ilyenkor kell bevállalni egy hosszabb képzést, ilyenkor kell akár kimenni külföldre tanulni, világot látni, hagyni, hogy kiforrjon a véleményed arról, hogy hogyan és miben szeretnéd leélni az életed hátralevő részét. Egyáltalán, kivé szeretnél válni és mit szeretnél magad után hagyni, mint örökség?

27 éves vagyok, az én életem eddig főleg tanulással telt és úgy néz ki, hogy 30 éves koromig ez már így is marad. Viszonylag hamar kirepültem otthonról, levéve a terhet a szüleim válláról, akiket lassan nekem kell majd ellátnom. Végigtapostam pár egyetemi képzést, nagyját munka mellett, egyszer váltottam pályát és háromszor munkakört, mire rájöttem, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. Szerintem sok nehéz döntést kellett meghoznom, amiket másnak is meg kell. Izgalom vs kényelem, megállapodás vs útkeresés, akadémia vs ipar, próbálkozás vs pénz... Nincs rosszabb vagy jobb, de mindenkihez más illik. Én fejvesztve tapostam magam be egy céghez és azt hittem, milyen jó lesz nekem onnan nyugdíjba menni, de nagyon hamar kiüresedett a munkám számomra. Mert persze, teszem azt 30 éves koromra a szakma krémje leszek a munkahelyemen, ismerem a cég által készített terméket, mint a tenyeremet, meg tudok csinálni valamit 5 perc alatt, amihez kezdőként órákat tipródtam. Levethetem a terhét annak, ami miatt pályakezdőként sokat szenvedtem és sokat éjszakáztam. Hurrá, oké, és utána? Megvan az a fizetés, ami reális és amivel elégedett vagyok, megvan a lakás, a kocsi, rendben, tegyük fel, hogy ez is egy álom (mert az) és elérem. És utána mit csinálok? A márvány járólap is baromi unalmas tud lenni egy hét után. Más örül egy kényelmes életnek, ahol már inkább menedzser vagy vezető lehet idővel, minthogy a szakmájával vesződne, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ezek nagyon szép dolgok, amíg el nem érem őket, utána viszont nem tudok velük mit kezdeni. Pont, mint a gimis szerelmemmel, az is csak addig kellett, amíg össze nem jöttünk. Mindegy is! Szóval, jó pénz ide vagy oda, az én utam máshol volt és bár a fejemben az élt, hogy nyugis életre vágyom, ahol 30-ra letehetem a seggem és boldogan élek, míg meg nem halok, hamar rá kellett jönnöm, hogy ja, de én szeretem, ha fáj és az tart életben, ha lesz egy nagyobb ismeretlen előttem, amit bejárhatok, amiben kockáztathatok, próbálkozhatok, ami miatt aggódhatok. Szóval vagy örökké pályaváltó leszek, amit nem szeretnék, vagy visszamegyek kutatni az egyetemre, majd PhD után az iparba, akkor is, ha erről a tervről már a megvalósítása előtt tudtam, hogy jó nagy szopás lesz.

De nem tudtam volna, hogy ez tesz boldoggá, ha nem ismertem volna meg magam előtte. Szerintem ez a legfőbb cél 20 és 30 között: megismerni magad, annak minden szépségével és csúnyaságával együtt, testben és lélekben, hogy tudd mit várhatsz az élettől a következő 40-50 évben és mire szeretnéd egyáltalán feltenni a későbbi éveket. Aztán a cél szentesíti az eszközt.

Hát ez tök relatív. Meg elég nagy intervallum, ami alatt változik-változhat sok minden...

pl. egzisztencia, akár család, vagy szülőknél otthon - albérlet - saját akármi stb

környezet is, hogy elején még lehet suli, egyetem, bulik, míg a vége felé ez már kevésbé

meg minden ember más

stbstb