Le lehet még manapság nyűgözni valamivel egy fiatalt?

Heló. Én egy 20 éves srác vagyok és megértem amit mondasz. Az, hogy valaki értékeli a dolgokat, szerintem részben a szülők hibája is, mert mindent megadnak nekik, és minden olyan mintha alap lenne. Személy szerint én nem tartom magam ilyennek, nagyon hálás vagyok a szüleimnek, bármit is adnak, részben azért is van mert nem voltam úgy elkényeztetve mint a tesóm. A másik meg, hogy a mai világban már szinte minden kéznél van pl.: Nem kell információt kikeresni szakkönyvekből vagy valamilyen könyvből, csak be írod Google-n, és kiadja. A másik az, hogy szerintem az én korosztályomnál most nagy a dilemma, hogy megfelelő szakot válasszon meg minden, tudom, hogy ez most nem érthető, de mindjárt kifejtem. Az is a nagy gond, hogy 13-14 éves fejjel kell eldönteni, hogy mit fogsz életet végéig csinálni,

vagy mások mondják meg, hogy mi legyél. Azok akik olyan szakmát választottak ami akár a kényszer hozta vagy egyszerűen más, mert volt olyan lányismerősöm aki mást csinált volna, de inkább azon a szakon maradt befejezni az iskolát. Azok akik ilyen szakmát végeznek szerintem nem törekszenek arra, hogy valamit le tegyenek az asztalra, hanem, hogy minél előbb vége legyen a munkaidőnek. Nem sokat tudok a bányász műszakról, bár apám bányász volt, el tudom képzelni még így is, hogy nehéz volt, de igazából mindenki abból válogat ami van. Nyilván aki egyetemet végzett, meg eleve jó szakembernek ígérkezik annak jobban megnyílnak a lehetőségek. Apámnak bár a szülői nyomás volt az inkább, hogy ne menjen tanárnak mert az akart lenn. A korombeliek többsége annyira nem veszi komolyan az életet, mint a régebbi korosztály, szóval szerintem ezért is van abba valami, hogy sok hiányszakma van, mert sok nem tanul tovább hanem valami gyárban van vagy tengődik az életben, mert abban a hittben van, hogy a család eltartja meg ott vannak a haverok majd ők kisegítik. Sokat hallom, hogy "ez a generáció mennyire rossz, meg a mi generációnk mennyire jobb volt", de szerintem minden generáció így van az utána következővel, lehetséges, hogy én is ilyen leszek, nem tudom.

Ennyit tudtam így mondani, bocsánat ha valami olyat írtam ami hülyeség, csak saját meglátás.

Előző vagyok

Bocsánat csak elírtam azt, hogy " Az, hogy valaki értékeli a dolgokat, szerintem részben a szülők hibája is", azt akartam írni, hogy valaki nem értékeli a dolgokat.

Bőven nem olyan pocsék a "mai fiatalság", mint amekkora sipákolás megy miatta. A szakmám nem covidbiztos, úgyhogy két éven át egy gyorsétteremben dolgoztam, ahol az étteremvezető és az egyik takarító kivételével mindenki fiatalabb volt nálam.

A maradék, 16-22 éves állomány teljes pánikban volt. Nem a covid-tól féltek, hanem egyszerűen kirántották a lábuk alól a talajt. Minden, amit megszoktak és biztosnak hittek az addigi életükben, az egy pillanat alatt vált semmivé, 1-2 napjuk volt albérletet keresni, miután kitették őket a koliból, egy csomóan hazaköltözött egyetemi szaktárs helyére költöztek be, vagy egymáshoz költöztek át, hogy ne legyenek hajléktalanok, vagy ne kelljen munkát feladva visszaköltözni az ország másik végén élő szülőkhöz. Mindeközben folyamatos félelemben éltek, hogy mikor fognak még szigorúbb lezárásokat hozni, mikor záratják be a munkahelyüket, vagy küldik el őket, küszködtek az online oktatással, és a mentális egészségük is megsínylette az egészet, a barátaikkal, párjukkal, akikkel korábban minden nap találkoztak, ha más nem, a suliban, interneten tartották a kapcsolatot, ami nem ugyanaz. Én is úgy nőttem fel, mint te, rühelltem a hideg házba hazaérni és fát hasogatni a sötét udvaron suli után, de bármikor inkább az, mint még egy karantén. Szóval részemről ennyit arról, hogy "ezek a srácok nem szenvedtek eleget". De. Rengeteget szenvedtek, és ráadásul ők teljesen másképp élték meg ezt az egészet, a létbizonytalanságot, a tervezhető jövőbe vetett hit elvesztését, azt, hogy az életük egyik napról a másikra 180 fokot fordult, és nincs kontrolljuk a dolgok felett, mint az idősebb generációk. A 30+-os, introvertált lakótársam pl. szétadta, hogy otthonról dolgozhat, több ideje lett, elkezdett magára főzni és futni, ledobott 15 kilót, és élete legboldogabb időszakaként jellemezte a lezárásokat.

A fiatalok, akiket én ismerek, bárminek tudtak örülni. Igen, anyagilag viszonylagos jólétben éltek/élnek, mindenkinek jó minőségű ruhái vannak, van okostelefonjuk, okosórájuk, laptopjuk, PS-ük, automata mosógépük, meg komfortos fűtésük (bááár ez a jelenlegi helyzetben kérdéses), viszont attól még ugyanúgy rá tudnak csodálkozni egy új filmre, vagy új játékra, szóval a technikai fejlődésre ugyanúgy reagáltak, mint én anno az érintőképernyős mobilra, vagy mint nagymamám arra, hogy fel tudjuk hívni facetime-on a Németországban élő unokáját, és élőben tudunk beszélni voltaképp ingyen.

Az emberi gesztusokra talán a felfokozott helyzet miatt, vagy azért, mert nincs benne annyiszor részük, eszméletlen édesen tudnak reagálni. Láttam 17 éves nagyfiút elérzékenyülni, csak azért, mert beszélt nekünk arról, hogy a pizza volt a kedvenc kajája, de amióta kiderült a gluténérzékenysége, nem ehetei, mi meg kerestünk neki gluténmentes receptet, elkészítettük és megleptük vele. Az egyik leányzó - aki amúgy sikeres sportoló, versenyeket nyert - megkapta az Év Dolgozója címet, kapott egy ilyen nyomi kis laminált oklevelet, meg egy üveg bort, meg valami nevetséges összegű bónuszt, szóval anyagilag nem érte meg a dolog, "csak" elismerték a munkáját, és annyira örült neki, hogy később azt mondta, hogy azt tartja a legnagyobb sikerének. Külföldi egyetemre jelentkezett, és beleírta jelentkezéskor a cover letter-be :D Olyan is volt, akiről tudtuk, hogy szeret kreatívkodni, a születésnapjára összedobtunk neki egy üvegfesték-készletre, imádtam azt az őszinte mosolyt, hogy mennyire örült egy olyan dolognak, amit amúgy megvehetett volna magának, de sajnálta azt a pénzt a saját boldogságára költeni. Illetve, mikor visszanyitották a határt, és lehetett menni teszttel, az egyik srác életében először utazott külföldre a családjával. Napi ötször rakott ki fotót az instasztorijába, és azzal jött vissza, hogy tudja, hogy idegesítő, de hadd mutogasson fotókat és hadd meséljen, mert akkora élmény volt számára.

Szóval én bírom ezt a generációt. Nem jobbak, vagy rosszabbak mint mi, csak kicsit mások, kicsit olyan velük interakcióba lépni, mint mikor elutazol egy másik országba, és kultúrsokkot kapsz, először ledöbbensz, mennyire máshogy viselkednek, aztán elbeszélgetve velük rájössz, hogy a legfontosabb értékekben egyetértünk, és nem is annyira más a kultúránk.