Aki diszfunkcionális családban nőtt fel rossz szülői mintával, még lehet vidám, pozitív esetleg boldog ember?

Sorra vettem fejben a jellemzően vidám, bolondozó, barátságos, ezek következtében sok-sok baráttal, biztonságos párkapcsolattal rendelkező ismerőseimet. Azt a közös vonást találtam bennünk, hogy már a szüleik is ilyenek voltak, ezért a gyerekkoruk is vidám, felhőtlen, biztonságos volt, ezt szívták magukba. Generációról generációra örökítik tovább ezt a mentalitást, a gyerekeik is ilyenek, vagy ilyenek lesznek. Ha én egy nehezebb sorsú, komolyabb családból származok, ahol pl. betegések ritkították a felnőtteket (szüleimet már 24 és 30 éves koromban elveszítettem) van esélyem egy vidámabb, nyitottabb személyiség kialakítára? Sajnos mind a két szülőm borúlátó típus volt, édesapám szociális fóbiával is küzdött, kerülte az embereket és csöndes, szorongó, magába zárkózó típus volt. Ezt néztem egész gyerekkoromban. Anyukám folyton a problémáiról beszélt és veszekedett, kiabált velünk, a házasságuk egy katasztrófa vot. Én annyira nem vagyok "lent", mint ők, de én is zárkózottabb típus vagyok, küzdök az emberi kapcsolatokkal, mert gonddal terheltek, mivel vagy rossz embereket fogok ki, vagy én nem vagyok szimpatikus nekik és megutálnak, vagy a kettő az egyben. Alapvetően szorongok is egy csomó mindenen. Ez már tényleg a születésünknél fogva elrendeltetett és megy tovább a gyerekeinkre? Annyira szeretnék könnyed lenni és jól érezni magam az emberek közt! Több barátra szert tenni, felhőtlenül beszélgetni, sokat nevetni.