Hajléktalanná válásban szerintetek mennyire felelős maga a (potenciális) hajléktalan-jelölt és mennyiben az ember?

#9: "A munkám során rengeteg emberrel találkoztam, akik a szociális háló, vagy egyéb segítség nélkül már elkallódtak volna, mert életképtelenek. Nincsenek iskoláik, vagyontárgyaik, nincs segítőkész, módosabb rokonság. Ezek, ha fordul a kocka könnyen bajba kerülhetnek."

Kérdés, hogy ezeket az embereket miért nem ÖNKÉNTES civilek tartják el, akiknek ÖNKÉNT adnak, miért az adófizetőknek (ahol a felelősségteljesebb EGYÉNEK fizetnek többet) kellene a sajátjukból eltartani?

Amikor valaki a saját biológiai gyerekét kitagadja, ha az notórius tróger, akkor miért kéne őt rákényszeríteni arra, hogy az adóforintjaiból juttassanak vadidegen notórius trógereknek?

Illetve miért kéne adóforintokon felépített városokban alapjoggá tenni az életvitelszerű ott tartózkodást? Budán, bizonyos lakótelepeken a lépcsőházba nem jutsz be, mert dupla biztonsági ajtó meg kamerarendszer meg van, ahol portaszolgálat is van és megkérdezik, ki vagy és mit akarsz. De nincs is eldobált szemét, le vannak szigetelve az épületek, fel vannak újítva, beleértve a lépcsőházat is, az sincs összefirkálva, összegraffitizve és bizonyos budai kék busz járatokon ha leülsz akár a leghátsó ülésre is, nincs összepiszkítva, nem lesz büdös utána a ruhád.

#10: "Van aki nem tudja elfogadni, hogy az élethez dolgozni kell."

Pontosabban az élethez vagyon kell, hogy ha munka nélkül akarod eltartani saját magadat bizonyos életszínvonalon. Ezt pedig nem a (jóléti) társadalom fogja alád rakni, hanem magadnak kell megteremteni.

"Ugyanakkor a társadalom szerepe is óriási: van-e munkalehetőség? Van-e szociális háló az egyén körül? Van, akire számíthat? Van, aki esetleg előre figyelmeztette, hogy ha nem hagy fel az életvitelével, akkor teljesen lecsúszik?"

Akárcsak a bölcsész-kocsmafilozófiának.

Hiába van munkalehetőség, ha az egyik Dubajban dolgozik ágymelegítőként 2000 dollárért, a másik 3000 angol fontért sörkóstoló specialista, a negyedik meg kapja be, amiért nem jó neki sem a gyártósor minimálbérért, sem az építőipari segédmunka 2x annyiért, de csirkecsontozó üzembe se akar menni külföldre, ahol 4x annyit keresne, de ami megmaradna neki ugyanúgy a minimálbér 2x-ese, csak cserébe 4 másik horkolós trógerrel aludna egy szobában.

Ha nem úgy nevelték volna ezeket az embereket és nem adná alájuk a marketing is a lovat (akiknek anyagi előnye lesz belőle), hogy "jár neked" meg "jogod van" meg "ne érd be kevesebbel" meg "sose add fel, az amerikai/európai álom a tiéd, elérheted", akkor talán nem lenne akkora az egójuk, hogy nekik aztán vezérigazgatói pozíció kéne vagy leginkább vezérigazgatói fizetés felelősség nélkül.

A személyes szociális hálóját (ami egy intézetisnek is megvan) ezek az emberek már többszörösen kimerítették. Amíg csak a környezetüket húzogatták le meg azokon élősködtek, addig radar alatt voltak, nem tűnt fel senkinek, maximum a szűk környezetüknek, hogy gond van. Ahogy csúsztak egyre lejjebb és vette le róluk a kezét egyre több ember, annál jobban kerültek a tágabb társadalom reflektorfényébe. Mindenki báncsa' őket.

Akire EGYOLDALÚAN számíthat valaki, az nagyon kevés embernek adatik meg. A többségnek muszáj beélni a reciprocitáson alapuló emberi kapcsolatokkal, ahol VISSZA is kell adnia azért, amit kapott. Nem feltétlenül ugyanazt és még csak nem is feltétlenül anyagilag, de valahogyan, valamilyen módon, máskülönben kikopnak a legszeretőbb barátok is.

Ezt személyesen is bárki megtapasztalhatja. Még csak aktívan sem kell tenni érte (állandó panaszkodás, állandó szívességkérés), sokszor a passzív dolgok is elegendők (te soha nem érsz rá, semmihez nincs kedved, semmire nem költesz pénzt, de a meghívásokat elfogadod, esetleg még akkor is húzod a szádat, stb.) és szépen lassan elillan mindenki mellőled. Aztán már bizonyos kor felett egyre nehezebb is új barátságokat kialakítani.

És legtöbbször akadtak olyanok a környezetében, akik megmondták, hogy nem így kéne élni.